Kiadó:
BMG

Honlap:
www.bluespills.com

Nomen est Omen. Akár kezdhetném így is a Blues Pills új lemezének ismertetőjét, már ha igaz lenne – de nem az. Ez persze nem azt jelenti, hogy az amerikai-svéd csapat hirtelen ötlettől vezérelve stílust váltott, de a végeredmény messze van attól a pszichedelikus, a blues bensőséges lüktetését és a Janis Joplin-féle hagyományokat felvállaló – sőt, a Zeppelint is megidéző – zenei világtól, amit a legutóbbi albumon, a "Holy Moly!"-n produkáltak a zenészek – s most jöjjön a poén – szerencsére! Mert a "Holy Moly!" – bár jobban megfelelt a stílus referenciáinak, mint a "Birthday" – nem igazán tudott emlékezetes dallamokkal szolgálni, és hiába jellemezhettük a Who, Zeppelin, Hendrix, Joplin-féle iskola jeles bizonyítványaként, azokat is meg lehetett érteni, akik szerint nem mások, mint az említett hatásokból összegyúrt klón-kreatúra lenyomatai, amit a Joplin imitátor, egyébként kitűnő hangú Elin Larsson emel a középszer fölé.

Jelen album készítését azonban több tényező is befolyásolta, melyek ha nem is váltást, de módosítást eszközöltek a csapat stílusában: Elin állapotos lett – biztos vagyok benne, hogy a gyermekvárás az olyan hangulat-determinált zenei műfaj, mint a blues interpretációjában is szükségszerű nyomot hagyott –, illetve a svéd slágergyáros Freddy Alexander lett a producerük, aki jó érzékkel tapintott rá a zenekar energiaszintjére, és feszesebbé téve a dalokat és a riffeket adott egy csipetnyi kortárs jelleget az albumnak.

Innen aztán vissza is ugorhatunk kritikám első mondatára, mert a zenei módosulás miatt célszerűbb lenne Retro Pills-nek nevezni a zenekart: "pszicho-turbó" bluesos világuk átváltott valami egyenesebb, '60-as évekbeli rockra, bluesos jegyekkel, sőt, a korai power pop alapbandáinak hatása is felfedezhető mind a ritmizálásban, mint a dallamalkotásban. A hangzás ennek megfelelően idomult az új irányvonalhoz, nem olyan koszos, recsegő, és jóllehet, a basszus-dob gyomorból feltörő dinamikus mélyei megmaradtak, az élő megszólalás illúziója tovatűnt, átadva helyét a producer vezérelte polírozottságnak. Ez persze az olyan zenei közegben, ahol a Blues Pills mozog, nem biztos, hogy erény, de a kommerszebb, popos direktívának mindenképpen megfelel, emellett a hangzás modernségéből és a retró jellegből fakadó ambivalencia végig feszültséggel tölti meg még a bensőségesebb, merengősebb dalokat is.

Elin hangja is változott, a "Holy Moly"-n tapasztalt, Joplin-féle "üvöltős" stílusból az R'n’B sztenderdekhez közelebb álló éneklésre váltott, amiben néha Beth Hart hajlításai is visszaköszönnek: ez a kevésbé "hangos", ám technikailag tökéletes, életvidám, ugyanakkor az áldott állapothoz illően kevésbé harsány kifejezésmód szervesen illeszkedik a dalok hangulatába, a közvetíteni szánt világképbe, a múlt évszázad hatvanas-hetvenes éveinek újszerű köntösbe történő megjelenítésébe.

S ha már dalok: ha a "Proud Woman" volt a csapat vezérhimnusza, akkor ilyenből három is akad, rögtön a lemez elején: a "Shadows", a "Don't You Love It" és a "Like A Drug" olyan, a poppal is kacérkodó, de blues nyomokat is tartalmazó slágerek, amelyek első hallásra is úgy hatnak, akár az alkohol-szűzre az első pohár barackpálinka, de ha azt gondolod, hogy ezzel el is lőtte a puskaporát a zenekar, akkor nem lennél jó hadtápos. A lemez ugyanis ezen a "slágercsapáson" üget végig, hol lassabb, hol gyorsabb ütemben, olyan refrénekkel, melyek még a  eldugott, releváns szórakozóhelyek füstös auráját is képesek édessé finomítani. A "Bad Choices" visszautal a bluesos kezdetekre, aminek hangulatában ott találjuk a múlt századelő füstös, harsány klubéletét, a "Piggyback Ride" boogie-s hangulata pedig azokat is jókedvre derítheti, akik blues-tablettákat vettek be vidámság ellen.

Íróasztal mellől végül is úgy gondolom, hogy a Blues Pills tökéletes slágercsokorral köszönt be újra a bluestörténet klubjába, még akkor is, ha ezúttal a retró-érzés kommerszebb felfogása erősebbnek bizonyult az ihletadó delta-sztenderdeknél. S hogy mindez hogyan fog működni a koncerteken? Erre csak annyit mondhatok: meghalljuk!

Garael