Palace: Reckless Heart (2024)

Még mondja valaki, hogy a világháló adta lehetőségekkel aztán hűde megnyílt a kapu a niche (réteg/rés/kevesek érdeklődésére számot tartó) piacokra lövő előadóknak, mert manapság könnyen meg lehet találni a célcsoportot, és ha jó vagy, befutsz. Nem az a fránya zeneipar dönti el, kiből lesz sztár. Hát akkor itt van ez a – odahaza és a zsánerben korántsem ismeretlen – svéd-litván multihangszeres zenész, énekes és producer, akinek már az ötödik nosztalgiában tobzódó, gyakorlatilag hibátlan AOR lemezt kellett elkészítenie, hogy először eljusson – mondjuk – hozzám, aki azért direkt keresi az új megjelenéseket, arcokat a stílusban. Még hogy könnyű…

És persze lehet lenézni a The Night Flight Orchestrát is, mert tényleg nem sok újat tesznek hozzá a rock történelméhez, de valahogy mégiscsak megvan bennük az a plusz, az a modern stich, amivel egy-egy mai fiatalt is el tudnak csalogatni az A38-ra. Michael Palace szerintem nem tudna, bármennyire is profi ez a cucc, mert tényleg színtiszta retro (mondjuk nem is akar). Ha valamibe bele lehet itt kötni, akkor az az, hogy a muzsika olyan, mintha tervezőasztalon fogant volna, hiszen így is van. Egyedül dobja össze az albumait a stúdióban, kicsit hiányzik belőle a zenekari próbák során cigaretta- és izzadtságfelhőben fogant egyediség; a többféle gondolkodás, ízlés, játékstílus ütközéséből adódó sokszínűség, spontaneitás.

Human Zoo: Echoes Beyond (2024)

Ez is egy húszéves zenekar, és ide a bökőt, hogy még nem hallottál róluk. Pedig a stílus időtlen (hard rock), a színvonal magas, és mondhatni még szexepiljük is van, ami miatt könnyen megjegyezhetőnek kellene lenniük. Ami segít kiemelkedni a tömegből. Ez pedig a szaxofon, teljes jogú tagként egy szaxis is a csapat tagja, ez mindenképpen érdekessé, egyedivé teszi őket.

Bár németek, nekem leginkább a skandináv vonalat juttatják az eszembe, az érettebb csapatokat, mint például a Treat. De a H.E.A.T is jó megfejtés lehet, kevésbé a fiatal, glam vonalon ülők, eleve – a felállás miatt (fúvós, szinti) is – egy vastagabb, rétegzettebb hangzással operálnak. A svájci párhuzam (Gotthard, Shakra) is adja magát, és szerintem van bennük egy kis modern karcosság is néhol. Először meglepő lehet, amikor gitárszóló helyett szaxi-virga érkezik, de egyáltalán nem rossz, sőt! Én az ezt megelőző lemezzel találtam rájuk, az idei korongjuk is kifejezetten élvezetes, kellett is várni rá jócskán. De nem adták fel, tolják tovább – alighanem maguknak leginkább.

NeversiN: Revamp (2023)

Harminchat fokban valahogy kevesebb death metalt hallgat az ember, ez valahol természetes, de hogy ne csak a dallamos vonal képviseltesse magát, bemutatok egy – ha nem is death, de – progresszív zenekart. Ez az olasz brigád harmadik nagylemeze, melyre új énekes érkezett. Én sajnálom kicsit a váltást, mert az előző pacsirtának elképesztően fülbemászó, kellemes orgánuma volt, ráadásul a cserével nemcsak a vokális munka lett "átlagosabb", de mintha a muzsika is vesztett volna a sokszínűségéből.

Korábban ugyanis a progresszív rock és metal mellett soft és classic rock hatások, megoldások is voltak a zenéjükben bőven (lásd Deep Purple és Boston feldolgozások), ezek gyengülésével egy hagyományosabb prog-power banda képe bontakozik most ki. Párhuzamosan ezzel, a Maiden faktor felerősödött, a gitárosok Vasszűz rajongók lehetnek, a kezükben ott vannak Murray futamai bőséggel. Itt is van két átirat, egy Pink Floyd és egy Iron Maiden, ez azért elég beszédes és előrevetíti, mire számíthatunk. Mindezzel együtt ez egy roppant kellemes alkotás, de nem csak ezt, hanem a teljes diszkográfiát (nevesül az előző két lemezt - a legelső még csak amolyan demo-féle) ajánlom!

Kotta