Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
facebook.com/bccommunion

A mindenkori labdarugó világválogatott eddig 13 mérkőzéséből négyet tudott megnyerni: ezt az eredményt még azon országok nemzeti tizenegyeinél is nehéz lenne pozitívan megítélni, ahol a legkutyaütőbb játékos is többet keres, mint egy fizikaprofesszor, és a stadionok száma bőven meghaladja a megfelelő színvonalon működő egészségügyi intézményekét.

Ha megvizsgáljuk a dolgot, nincs ez másként a zenében sem, hiszen a Frontiers kiadó évek óta állítja elő – igen, inkább termekként, mintsem alkotói közösségként tekintve a zenekarokra – az óriási buktákat eredményező zenei "válogatottakat", melyekben az összezárt egók többet töltenek veszekedéssel, mint a kreatív energiák kinyilatkoztatásával: hiába, minden csapatba lennie kell jó néhány szürke, dolgos embernek, akik egyrészt segítik a sztárok f@szméregetésből adódó konfliktusainak elsimítását, másrészt szorgos munkával alakítják élvezhető, befejezett végeredménnyé az elsziporkázott ötleteket.

Persze miért is vannak az ilyen eszmefuttatások, ha nem lehetne őket azonnal megcáfolni: a Black Country Communion első két albumával eklatánsan bizonyította, hogy minden elmélet csak akkor állja ki az idő – és az eredmény – próbáját ha létezik az állításra vonatkozó kivétel. A Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Derek Sherinian és Jason Bonham alkotta együttes ezekkel a lemezekkel tulajdonképpen sikeresen reprodukálta a hetvenes évek két/három etalon csapatának, a Deep Purple-nek/Whitesnake-nek és a Led Zeppelinnek a zenei világát, olyan mixtúrába gyúrva őket, amiből természetesen nem hiányzott a blues nagy öregjeinek szellemisége, sőt, némi modern íz sem, köszönhetően a nyers, ám egy bivaly kitörő erejével rendelkező hangzásnak, valamint Bonamassa a tradíciókat néha megkerülő riffelésének.

A harmadik etap után aztán a kivétel ténye szertefoszlott, és itt kiálthatna fel jelen ismertető írója: nem megmondtam? – hiszen a csapat – illetve Bonamassa és Hughes – a kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva megszüntették a kooperációt. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, mert Hughes képes lenne még egy rap lemezt is "hughes-osra" formálni, aminél a szövegmondás ritmizálásába minden bizonnyal becsúszna jó néhány soulos, funky-s megoldás, ebből következően, ha az „uralni” igét ki szeretnénk cserélni az értelmező szótárakban, nyugodtan megtehetnénk azt az énekes nevével. (Írom mindezt annak fényében, hogy Bonamassa legalább ilyen sziklaszilárd akarattal rendelkezik, így borítékolható volt a szakítás.)

Bonamassa ennek ellenére érezte, hogy a maguk mögött hagyott produktum "nem futotta ki magát eléggé", így képes volt az egót a sarokba küldve megkeresni Hughes-t, akiben a közös munka nélkül eltel öt év – és a korral járó bölcsesség – feledtetni tudta a kellemetlen emlékeket. A reunionhoz aztán már csak az ifjabb Bonhamet és Sheriniant kellett megnyerni, akik a maguk zenei alázatával azonnal igent mondtak az újrázásra, leszögezve azt a tényt, hogy Bonham teljesítménye van olyan kiemelkedő, mint a két vezéralaké, és Sherinian pusztán a viszonylagos háttérbe szorítás miatt – hiába, két dudás még csak-csak megfér egy csárdában, de egy harmadik már nem - nem tudott úgy kibontakozni, mint a többi hangszeres.

A hosszú rápihenés pedig – ami a sportban nem mindig jelent jót – újból beindította az ötlet-rakétákat, és – ebben persze lehet velem vitatkozni – az azóta megjelent V. című albumot is belevéve sikerült a csapat diszkográfiájának legjobbjával előrukkolni. Indítsd csak el az album nyitószámát, a berobbanó groove szinte leszakítja fejedet, Bonham meghúzott ütemei pedig egy japán harci dob "flow"-jával kergetnek révületbe, amiből csak Hughes szinte ordító éneke rázhat fel, Bonamassa pedig végre azzal a "piszkossággal" és "döggel" szólal meg, ami annyira különbözik a szólóalbumain tapasztalható kissé steril jellegtől.

A folytatás aztán szokatlanul modern vizekre evez, a staccato riffelés már túlmutat a blues összes stációján és a hard rock újhullámát idézi, amihez a nyers, mélyen dohogó hangzás késztet a heves fejrázásra, bár ekkor még korai ítélni, hiszen Bonamassának sikerül egy olyan dallamot kipengetni, ami bármelyik újhullámos filmzene slágerének alapját képezhetné.

A "The Last Song For My Resting Place" aztán sikeresen mutatja meg a hard blues sokarcúságát, ráadásul úgy, hogy a folkból kinövő bluesba egy más kultúra népzenei motívumait csempészi: a hegedű, bármennyire is elterjedt a világon, nem éppen a delta vidéken élő néger rabszolgák kedvenc hangszere volt, ennek ellenére a dalban sikerült olyan "kulturális kohéziót" teremteni, amitől az összeillesztett részek teljes természetességgel simulnak egymásba.

Nem akarom a lemez összes dalát kielemezni, mivel mindegyik önálló karakterrel rendelkezik, talán csak a tényleg szokatlanul kemény és nyers hangzást emelném ki, mint közös tényezőt, bár a lemez csúcsaként aposztrofálható epikus, zongorával megbolondított "Wanderlust" – amiben végre Sherinian is megvillanthatja zsenialitását – éppen a maga bensőségességével nyugtatja meg a lelket, a "The Cove" pszichedelikus, hipnotikus, nyugodt hangvétele pedig tökéletesen mutat vissza az ősforrásokra.

A befejezés előtt azért felhívnám a figyelmet arra, milyen az, amikor Hughes-nál elgurul a gyógyszer: az "Awake"-re tényleg az is felébred, aki esetleg süket és végigszunyálta a dalokat – de tudjátok mit, a féktelen energia megnyilvánulása (üvöltés) 75 évesen, még ilyen torz formában is, több mint inspiráló.

Garael