Kiadó:
The Dead Daisies Pty Ltd.

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Ígérem, nem fogom túlbonyolítani ezt a lemezismertetőt. Igazából a villámkritika (Ballroom Blitz) rovatunkban lenne a helye, de már vagy két hete nem posztoltunk semmit, és rendszeres olvasóink (mind a hárman) már biztosan ki vannak éhezve némi zenei újdonságra és szakavatott kritikai elemzésre. :))

A The Dead Daisies rajongókra manapság szép idők járnak, hiszen több éves kihagyás után visszatért a csapat kötelékébe John Corabi, aki - valljuk be Glenn Hughes minden rocktörténelmi érdemének elismerése mellett - a százszorszépek igazi hangja, a tökéletes választás ehhez a projekthez. A másik ok a rajongók örvendezésére az, hogy egy éven belül a második albumot vehetik kézbe nagy kedvencüktől.

Ha egészen őszinték (vagy talán kekecek) akarunk lenni, akkor valójában még ezt a nem egészen egy évet sem indokolta semmi, hiszen a "Lookin' For Trouble" tíz tételét még az előző album stúdiófölvételei közben, alatt, után, mellett rögzítették. Az történt ugyanis, hogy a mindössze 36 perces új stúdiólemezt elképesztően gyorsan összehajították, a híres Fame Studiosban (Muscle Shoals, Alabamában) kibérelt stúdióidő maradékát pedig arra használták föl, hogy a blues klasszikusok közül néhány nagy kedvencet följátszanak.

Talán a "genius loci" inspirálta őket, hiszen ebben a stúdióban korábban olyan legendás muzsikusok dolgoztak, mint Aretha Franklin, Wilson Pickett és Etta James. Amikor a sorlemezre szánt dalok kidolgozása, rögzítése befejeződött, az együttes spontán módon blues-orientált örömzenélésbe kezdett, és kicsit leegyszerűsítően fogalmazva Marty Fredriksen producernek köszönhető (aki megnyomta a fölvétel gombot), hogy ezeket a jammeléseket (illetve azok gyümölcsét) mi is meghallgathatjuk, élvezhetjük.

Nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos, de a "Light 'Em Up"-hoz hasonlóan ez az anyag is tíz dalt tartalmaz mintegy 36 percben. A blues olyan óriásainak szerzeményeit vették elő, mint Robert Johnson, Muddy Waters, B. B. King, John Lee Hooker, Howlin' Wolf, Albert King stb. A koncepció és a stílus nagyjából az 1992-es (és nem mellesleg minden ízében mesés) L. A. Blues Authority nevű sztárparádé szellemét idézi - ha egyáltalán emlékszik még rá valaki. Ez voltaképp azt jelenti, hogy a klasszikus blues tételek feszesebb, keményebb és töményebb hangzást kaptak - vagyis jól hallhatóan hard rock és metál zenészek kezei közül kerültek ki.

Azt kell mondjam, akad a dalok között jobban sikerült: általában a The Dead Daisies tagjainak nyilván jobban fekvő rockosabb tételek (I'm Ready, Walking The Dog) és meglepő módon B. B. King örökzöldje, a "The Thrill Is Gone", amiben mind Corabi, mind Doug Aldrich remekül szerepel (az utóbbi úgy nyűvi a húrokat, mintha Gary Moore előtt akarna tisztelegni). Viszont vannak itt minden izgalmat nélkülöző interpretációk is, mint pl. a kicsit már elcsépelt "Going Down" vagy "Crossroads". Szerintem a leggyöngébben sikerült földolgozás egyértelműen a "Black Betty", amely nélkülözi a klasszikussá vált Ram Jam-verzió minden nyersességét és zabolátlan energiáját.

Régi baksásan rövid és nem kimondottan figyelemre méltó produkcióval van dolgunk, de sör és Unicum-áztatta kerti partikra pazar választás, a barátok társaságában töltött meleg, nyári esték tökéletes hangulati aláfestése. (Nyilván magammal is viszem a Balatonzamárdiba tervezett hosszú hétvégére).

Tartuffe