Buckcherry: Roar Like Thunder (2025)

Élőben üt ez a muzsika igazán. Elcsíptem őket egyszer egy fesztiválon, rendben is volt nagyon. Az AC/DC újrakalibrált rock 'n' rollja az alap természetesen, de belefér más is. Punk-rockos ezt most csak így odateszem éppen úgy, mint némi indie-rock prüntyögés, vagy a pattogós riffekre és ütemekre épülő funkyzás. Szóval határozottan van egy modern stichje neki, már amennyiben a '90-es évek másod felének, kétezres évek elejének mára igencsak áporodott bukéja még újszerűnek számít.

Szóval vedd mondjuk a The Dead Daisest, a Therapy?-t és a Primal Screamet, plusz egy kis Radiohead, de sorba állíthatjuk Tartuffe egyik kedvencét, a The Black Crowest is akár. Ilyesmi cucc ez. Szerencsére azért az ausztrál vonal dominál, szóval kizárt, hogy csalódás legyen a vége, leginkább azért, mert a dalok rendben vannak. Mondhatni jók. Márpedig valahol mindig ez a lényeg. Élőben is.

Moon Letters: This Dark Earth (2025)

A '70-es évek progresszív rockja némileg megújítva, modern(ebb) köntösben. Fogadok, most felszaladt a szemöldökötök. Ilyent még nem is hallottatok, ugye? Dehogynem, minimum 40 éve fut neki ennek a föladatnak néhány tucat banda minden dekádban. Az egyik legjobb ilyen vállalkozás kétségkívül a Spock's Beard volt, és Neal Morse-t most is ide citálhatnám referenciának, elég ha leírom hogy ELP, King Crimson, Yes stb. újra-csomagolva.

Amiben mégis más a Moon Letters, hogy rájuk már (az akkori Morse-al ellentétben) hatottak a modern progresszív metal bandák is, elsősorban a Dream Theater. Továbbá, újabb érdekességként, 2 tag játszik fúvós hangszereken (is), így a megszokottakon kívül ezek is felbukkanhatnak náluk. A végeredmény: meglepő módon ezúttal tényleg valami kreatív, friss született a három lemezes seattle-i banda műhelyében, miközben ténylegesen hagyományápoló is a cucc. Erősen ajánlott!

Alice Cooper Group: The Revenge Of Alice Cooper (2025)

Nyilvánvaló a szándék, hogy Furnier bácsi levezet, vissza a gyökerekhez, meg minden. Eszében sincsen már stadion metal albumokat csinálni. Ennek ellenére – ahogy írtam – a "Road" mégis tetszett nekem. Most újabb állomásra futott be a nosztalgia vonat, amely - úgy tűnik - visszafelé halad az időben az emlékek mentén. A '70-es évek derekához érkeztünk, a shock rock királya ugyanis összetrombitálta azt a bandát, amivel még közvetlenül a szólókarrier megkezdése előtt bazsevált. Nézzük, mire jutottak az öregfiúk a kedélyes sörözésen túl!

Hát, azon felül nem sokra. Néhány pofás hard rock szám felkerült ugyan ide, de a nóták többsége olyan tingli-tangli, hogy nemigen kívánkozik vissza a motyó a lejátszóba. Bombasztikus lemezcím, hangzatos horror szövegek ide vagy oda, azt mondhatnám, ha a háttér sztorit nem ismerném, hogy a valaha rettegett, ijesztő gyilkos mára már csak egy szánalmas, magában motyogó, a régi szép időket visszasíró fura öregember lett. Mutogatós bácsi, akitől az óvodások is csak a játék kedvéért futnak már szét, de igazán senki sem fél tőle, nem veszik komolyan. De én ilyent természetesen nem mondok, mert én tudom, hogy ez már csak laza levezetés, és hogy nem nekem szól.

Kotta