Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Az Evergrey legutóbbi albumával eljutott oda, ahova a regényírásban Stephen King. Nem, nem mentek át horror-metalba, az analógia inkább a felesleges szó, illetve hangjegyszaporításon (vagy cséplésen) van, és akik otthonosak King világában, azok tökéletesen érthetik, mire is gondolok, s ha nem vagy ismerős az egyébként a kortárs amerikai irodalom-léptékű író világában, akkor pár mondatban elmagyarázom.

King ugyanis – a novelláit kivéve – 10 éve nem írt olyan regényt, aminek terjedelmét indokolta volna a tartalmi mondanivaló: amolyan futurisztikus Victor Hugoként vagy Dumas-ként képes barokkosan (vagy irodalmi értelemben romantikusan) túlírt mondanivalót a papírra vetni (micsoda archaikus szóhasználat!), úgy, mintha a szavak száma szerint fizetnék a teljesítményt, esetlegesen az elismerést – bár az író, úgy gondolom, jelenlegi helyzetében és státuszában magasan tesz az ilyesmire. Hol vannak már azok a tűpontos megállapítások, melyek a tökéletes kamaszkori fejlődéstörténetet bemutató "Christine"-t jellemezték; a dagályos, oldalakon keresztül körülírt történések úgy tapasztják az olvasó szemét lefelé, ahogy arra egy pillanatragasztó sem képes – nos, az Evergrey hasonló attitűdöt honosított meg az elmúlt években, felesleges zenei kamukörökkel  dúsítva azt, amit az álprogresszió vagy az érzelmi túltengés tol kényszerűen az érdektelenség irányába.

Hol vannak már a kezdetek célratörő érzékenységgel megírt, fifkás, és amellett tökéletesen kivitelezett, emócióval átitatott heavy metal remekei: a dagályos, terjengős megfogalmazás a nyilvánvaló erények mellett is kényszerű színvonalesést produkált, vagy egyszerűen fogalmazva, unalmat. Éppen ezért reménykedtem abban, hogy a csapat új albumán képes lesz fókuszálni, és visszatérni a kezdetek összetett, sokszínű, ám egyben érdekes világához, az, hogy gondolataim meghallgatásra találtak, minden bizonnyal a véletlen műve, mert annak eléggé kicsiny a valószínűsége, hogy Englund és csapata blogunk kritikáit olvasva alakítják lemezeik formai és tartalmai elemeit (mert ha így lenne, akkor írtak volna tíz, "One Heart" fazonú ökölrázós himnuszt😊).

Nos, akik az útközben elveszett "póvert" hiányolták – velem együtt –, azok már a felesleges intrót követő nyitódalban megtapasztalhatják, miszerint az olyan mantrák, hogy egy harmincadik életévét ünneplő zenekartól már ne várjuk el a csikóévek kreativitását, lendületét, menyire is hamisak tudnak lenni. Egyrészt elvárni bármit lehet, legfeljebb nem valósul meg, másrészt a fiatalkori alkotói energiákat valamennyire a tapasztalat is pótolni tudja, még akkor is, ha az abból fakadó ötletek kivitelezése során előfordulhat a komfortzónába "csontosodás" veszélye. Jelenleg azonban nem így állunk, és a "The Shadow Self" riffje úgy viszi le a fejünket, mint francia gránátosét egy nyolcfontos ágyúgolyó a napóleoni csatákban, a túlkompresszált hangzás pedig paradox módon még jól is áll a zenei erődemonstrációnak. Englund természetesen nem tudja megtagadni önmagát, ám ezúttal lelket gyönyörködtető dallammal képes a dübörgő riffek között megvillantani a védjegyszerű "epikus elégiát".

A java azonban csak ezután következik, hiszen a "The World Is On Fire"-ben felbukkanó doom rifftől minden Trouble rajongónak könny szökhet a szemébe, már ha a fel-felbukkanó elektronikus hangmintákat nem találja összeegyezhetetlennek a tradícióval, de mivel jómagam eléggé nyitott vagyok az újszerű megoldásokra, ez a fajta furcsa mixtúra úgy képes beindítani nálam az örömhormon termelést, mint az egyszeri politikusnál a bekapcsolva hagyott propagandagépezet.

Az annyira hiányolt tempó és tömör megfogalmazás a továbbiakban a "Heaven"-ben manifesztálódik, hogy aztán a csapattól szokatlan játékos és derűs hangulatú "Leaving The Emptiness"-ben térjen vissza. A bugyborékoló elektronikus zaj kreatív felhasználása a "Longing"-ban mutatja meg, hogy a tipikus Evergrey kesergőt lehet modern formában is tálalni, főleg, ha olyan dallamos, jól megkomponált gitárszóló vezeti fel, mint amilyet Niemann varázsol hangulati átkötőként a lendületet közvetítő riffek közé.

Az igazi meglepetést azonban az "A Burning Flame"  (micsoda true cím ez már!) okozza, ami lehet, hogy kissé hatásvadász (szigorúbbak esetén bazári) jellegével kiveri a biztosítékot a csapat fekete öves rajongóinál, nekem azonban az ismételt kitűnő gitárszólóval turbósított gótikus sláger indulója úgy dobogtatja meg a szívemet, mint gyerekkoromban az úttörő rendezvények lelkesítő csasztuskái. (A szokatlan stíluson nem kell csodálkozni, hiszen a dalban a Hammerfallból és a Dark Tranquillity-ből ismerős Mikael Stanne szerepel vendégként.) A korai idők szele aztán szerencsé(m)re továbbra sem csillapodik, és a "Chains Of Shame" kétlábdobos zakatolása ad csattanó (dübörgő) választ az ismertető elején tett kétkedő felvetésemre.

Nem gondoltam volna, hogy az Evergrey képes lesz izgalmat és meglepetést okozni a konvenciók óvatos felrúgásával, de az "Architects Of A New Weave" címe ezúttal tömören fogalmazza meg az album lényegét, és ha nem is új, de rég elfeledett hullámmal bocsájtotta az alkotói vizekre a lendületet kapott zenészeket. Zokogjunk hát vígan!

Garael