Joe Satriani: Super Colossal (2006)
Ezév április 1-én megjelenik Szatírjani mester új (13.) albuma "Professor Satchafunkilus and the Musterion of Rock" címmel. A lemezcím nem sok jót ígér, reméljük, hogy csak egy kiadós áprilisi tréfáról van szó.
A mester egyébként április 30-án Liszabonban megkezdi a világkörüli turnéját. Sajnos egyelőre nincs szó hazai koncertről, így lehet, hogy az eltökélt magyar rajongóknak egészen Prágáig kell utazniuk. A lemezen, a szokásos arcok mellett (Jeff Campitelli dobos és Matt Bissonette bőgős) ezúttal közreműködik még Joe fia, ZZ Satriani tenor szaxofonon.
Számcímek:
A mester egyébként április 30-án Liszabonban megkezdi a világkörüli turnéját. Sajnos egyelőre nincs szó hazai koncertről, így lehet, hogy az eltökélt magyar rajongóknak egészen Prágáig kell utazniuk. A lemezen, a szokásos arcok mellett (Jeff Campitelli dobos és Matt Bissonette bőgős) ezúttal közreműködik még Joe fia, ZZ Satriani tenor szaxofonon.
Számcímek:
01. Musterion
02. Overdriver
03. I Just Wanna Rock
04. Professor Satchafunkilus
05. Revelation
06. Come On Baby
07. Out of the Sunrise
08. Diddle-y-a-doo-dat
09. Asik Vaysel
10. Andalusia
Az új lemezre várva talán jó ötlet bemelegíteni azzal, hogy az előző albumra vetünk egy (retrospektív) pillantást.
Megjelenés:
2006
Kiadó:
Sony/BMG
Internetes honlap:
www.joesatriani.com
Stílus:
Instrumentális gitár
Származás:
U.S.A.
Zenészek:
Joe Satriani – gitár, és minden más
Jeff Campitelli, Simon Phillips - dobok
Dalcímek:
01. Super Colossal
02. Just Like Lightning
03. It’s So Good
04. Redshift Readers
05. Ten Words
06. A Cool New Day
07. One Robot’ Drean
08. The Meaning Of Life
09. Made Of Tears
10. Theme For A Strange World
11. Moving On
12. A love Eternal
13. Crowd Chant
Értékelés:
Úgy tűnik, Satriani az immáron hagyománnyá vált rendszeres G3 koncertek okán vagy következtében újra megtermékenyült zeneileg. A kilencvenes évek második felében ritkábban hallatott magáról, s ennek nemcsak a grunge talán (rock)történelmileg szükségszerű, de zeneileg kétségkívül fájdalmas térhódítása volt az oka, hanem egy bizonyos fajta alkotói válság is. A kilencvenes évek második fele Satriani számára a zenei értelemben vett "soul searching" jegyében telt, aminek szerintem kiváló terméke volt az 1995-ös, nemes egyszerűséggel csak "Joe Satriani"-ra keresztelt erős jazz és blues hatásokat mutató album, míg szomorú hozadéka az "Engines of Creation" (2000) technós, "drum and bass" alapú abortív kísérlete. (Megjegyzem, ebben a kisiklott kísérletezgetésben Satriani nem volt egyedül, hiszen egy nem kevésbé neves gitáros pályatárs, Gary Moore is előállt annak idején egy agyoneffektelt "drum and bass" fiaskóval "A Different Beat" (1999) címen. Szerencsére a hibát viszonylag gyorsan felismerte, s következő lemeze már a beszédes "Back to the Blues" címmel került a boltokba.)
Visszatérve gitárhősünkre, a 2000-es évek üdvös változást hoztak, ami Satriani alkotói kedvét illeti, hiszen stabilan kétévenként jelentek meg lemezei, melyekben újra magára találni látszik, s bár a klasszikus "Extremist" (1992) album csúcsteljesítményét nem érik el, azért csalódást sem okoznak. Az új "Super Colossal" című lemez tökéletesen illeszkedik ebbe a tendenciába. Eléggé eklektikus élmény; van itt minden: a blues-os "Just Like Lightnin’", a Satrianira oly jellemző vokális dallamokkal operáló "Ten Words", a kísértetiesen Bad Company-ra emlékeztető "It’s So Good", a modern, "Crystal Planet"-es hangzást felidéző "One Robot’s Dream", és a valószínűleg G3 koncertek által ihletett népénekeltetős "Crowd Chant."
Az album első fele hangulatában talán az ameriaki 70-es évek nagy bandáihoz nyúl vissza: Grand Funk Railroad (címadó szám), Boston, Bad Company, Steve Miller, Journey (Movin' On). Ezen a lemezen Satriani jellemzően egyébként is sokszor vokális felfogásban vezeti a dallamokat, nyúl a hangszeréhez. Ez pusztán a személyes véleményem, de talán jó ötlet, sikeres frissítés lenne egy vagy akár több énekes (de nem Joe maga). Az "A Cool New Day" című számban nagyon el tudnám képzelni, például Glenn Hughes-t. De talán a hagyománytisztelő rocktársadalom nem kövez meg, ha azt mondom, hogy alkalmanként egy szép, de erőteljes női jazz-hang is tökéletesen tudna illeszkedni Satriani zenéjébe. Sajnos, az is eldőlni látszik, hogy Satriani már soha nem lesz képes épkézláb lemezborítóval előrukkolni.
Összegzés:
Meglátásom szerint az album egy kicsit elfárad a végére. Az instrumentális gitárzenékre izguló, vájt fülű hallgató persze mindig talál magának valami érdekeset, de aligha tud megszabadulni attól a benyomástól, hogy kevesebb talán több lenne. Érzésem szerint az utolsó 2-3 lemez anyagából egy nagyon izmos válogatást lehetne összeállítani. Nem hiszem, hogy a rendszeres koncertezés kényszerítené Satrianit az újabb és újabb nóták komponálására, hiszen gazdag életművéből simán össze lehetne állítani egy izgalmas, akár 4-5 órás anyagot is.
Tartuffe
Kiadó:
Sony/BMG
Internetes honlap:
www.joesatriani.com
Stílus:
Instrumentális gitár
Származás:
U.S.A.
Zenészek:
Joe Satriani – gitár, és minden más
Jeff Campitelli, Simon Phillips - dobok
Dalcímek:
01. Super Colossal
02. Just Like Lightning
03. It’s So Good
04. Redshift Readers
05. Ten Words
06. A Cool New Day
07. One Robot’ Drean
08. The Meaning Of Life
09. Made Of Tears
10. Theme For A Strange World
11. Moving On
12. A love Eternal
13. Crowd Chant
Értékelés:
Úgy tűnik, Satriani az immáron hagyománnyá vált rendszeres G3 koncertek okán vagy következtében újra megtermékenyült zeneileg. A kilencvenes évek második felében ritkábban hallatott magáról, s ennek nemcsak a grunge talán (rock)történelmileg szükségszerű, de zeneileg kétségkívül fájdalmas térhódítása volt az oka, hanem egy bizonyos fajta alkotói válság is. A kilencvenes évek második fele Satriani számára a zenei értelemben vett "soul searching" jegyében telt, aminek szerintem kiváló terméke volt az 1995-ös, nemes egyszerűséggel csak "Joe Satriani"-ra keresztelt erős jazz és blues hatásokat mutató album, míg szomorú hozadéka az "Engines of Creation" (2000) technós, "drum and bass" alapú abortív kísérlete. (Megjegyzem, ebben a kisiklott kísérletezgetésben Satriani nem volt egyedül, hiszen egy nem kevésbé neves gitáros pályatárs, Gary Moore is előállt annak idején egy agyoneffektelt "drum and bass" fiaskóval "A Different Beat" (1999) címen. Szerencsére a hibát viszonylag gyorsan felismerte, s következő lemeze már a beszédes "Back to the Blues" címmel került a boltokba.)
Visszatérve gitárhősünkre, a 2000-es évek üdvös változást hoztak, ami Satriani alkotói kedvét illeti, hiszen stabilan kétévenként jelentek meg lemezei, melyekben újra magára találni látszik, s bár a klasszikus "Extremist" (1992) album csúcsteljesítményét nem érik el, azért csalódást sem okoznak. Az új "Super Colossal" című lemez tökéletesen illeszkedik ebbe a tendenciába. Eléggé eklektikus élmény; van itt minden: a blues-os "Just Like Lightnin’", a Satrianira oly jellemző vokális dallamokkal operáló "Ten Words", a kísértetiesen Bad Company-ra emlékeztető "It’s So Good", a modern, "Crystal Planet"-es hangzást felidéző "One Robot’s Dream", és a valószínűleg G3 koncertek által ihletett népénekeltetős "Crowd Chant."
Az album első fele hangulatában talán az ameriaki 70-es évek nagy bandáihoz nyúl vissza: Grand Funk Railroad (címadó szám), Boston, Bad Company, Steve Miller, Journey (Movin' On). Ezen a lemezen Satriani jellemzően egyébként is sokszor vokális felfogásban vezeti a dallamokat, nyúl a hangszeréhez. Ez pusztán a személyes véleményem, de talán jó ötlet, sikeres frissítés lenne egy vagy akár több énekes (de nem Joe maga). Az "A Cool New Day" című számban nagyon el tudnám képzelni, például Glenn Hughes-t. De talán a hagyománytisztelő rocktársadalom nem kövez meg, ha azt mondom, hogy alkalmanként egy szép, de erőteljes női jazz-hang is tökéletesen tudna illeszkedni Satriani zenéjébe. Sajnos, az is eldőlni látszik, hogy Satriani már soha nem lesz képes épkézláb lemezborítóval előrukkolni.
Összegzés:
Meglátásom szerint az album egy kicsit elfárad a végére. Az instrumentális gitárzenékre izguló, vájt fülű hallgató persze mindig talál magának valami érdekeset, de aligha tud megszabadulni attól a benyomástól, hogy kevesebb talán több lenne. Érzésem szerint az utolsó 2-3 lemez anyagából egy nagyon izmos válogatást lehetne összeállítani. Nem hiszem, hogy a rendszeres koncertezés kényszerítené Satrianit az újabb és újabb nóták komponálására, hiszen gazdag életművéből simán össze lehetne állítani egy izgalmas, akár 4-5 órás anyagot is.
Tartuffe
