Jómagam az instrumentális gitárzenékkel (is) táplálkozó, kihalástól veszélyeztetett faj, egyik utolsó, vadon élő példánya vagyok. Természetes környezetemben tartva még képes vagyok arra, hogy óriási távolságból is felfigyeljek egy új megjelenésre, azt kitartó szívóssággal, nagy területeket bejárva, becserkésszem, és zsákmányul ejtsem.

Most például Michael Harris (Lásd még: Arch Rival, Surgeon, Vitalij Kuprij’s Revenge) ötödik instrumentális lemeze került a karmaim közé. Szólómunkásságának eddigi termékei nem tartoztak a legfinomabb falatok közé, így nem is vártam igazán sokat az Orchestrate-től. Ráadásul a rockzene és klasszikus zene fúziójából készült mixtúrákkal tele vannak mostanában a kihelyezett etetők, ami csábító, de amivel nem árt vigyázni, a spórolás miatt legtöbbször mesterségesen előállított nagyzenekari hangzás megülheti a gyomrot.

Hegedűtokot ugyan ezúttal sem nyitottak ki a stúdióban, viszont a szoftver szépen húzza, és legalább a Matt Thompson (King Diamond) ütötte dob élő, ami sokat segít az anyag emésztésében. Harris játéka és soundja most valahogy sokkal meggyőzőbb, a modern és klasszikus zene mezsgyéjén megfogalmazott kompozíciói is élvezetesek és változatosak.

Nem egy akkora nagyvad, mint Victor Smolski (Rage) legutóbbi, hasonló felfogásban készült szólólemeze, de ínséges időkben nagyon meg kell becsülni. - Hamm!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)