Kiadó:
MoMojo Records

Honlap:
www.dustindouglasmusic.com

Bár a zenetörténelem rögtön egy kijózanító pofonnal cáfol meg – ami még mindig jobb, mintha az olvasóktól kapnám -, úgy gondolom, hogy igazán autentikusan bluest csak amerikai csapat tud játszani – abba pedig PC világukban nem is merek belemenni, hogy milyen színű bőrrel (kezdve azon, hogy kedvenc gitárosom a műfajból indián származású.) S hogy jelen recenzió tárgya egy olyan formáció, ahol egyetlen afroamerikai tag sem játszik? Látjátok, ezért érdemes hülye elméleteket felállítani, hogy aztán a rajongók rögtön megcáfolhassanak, még akkor is, ha Dustin Douglas és az elektronikus úriemberek azért nem kesergő delta bluest játszanak és zenéjükben ugyanúgy jelen vannak a rock, mint az r ’n’ b elemei.

Nos, ha mondhatjuk, a csapat a korszellemhez igazított bluest játszik, tömör, túlvezérelt hangzással, ahol a gitár olyan hangosan recseg, és a basszus olyan mélyen röfög, hogy képtelen vagyok arra rájönni, miként sikerült az éneket viszonylag tisztán megtartani – de ez legyen a hangmérnök titka, és hát azt sem állíthatnám, hogy az egyes szerzeményeket rétegzett, "alámerüléses" zenei és szövegi tartalommal látták el: korunk követelménye, az egyszerű megfogalamazás azonban jelen esetünkben inkább erény, mintsem hiba.

A dalok viszont nem pőre blues sztenderdek, hiszen az említett elemek jelenlétének köszönhetően a dalok felett ott lebeg a Rolling Stones és valamennyire a Led Zepplin szelleme is (figyeled az áthallásos IV lemezcímet?), bár utóbbi csak azért, mert köztudomásúan igen szerettek a nagy elődök munkájához visszanyúlni, és ha most gonosz szeretnék lenni, a nyúlni ige elé a "le" igekötőt is használhatnám. Az album azonban mindezek mellett közelebb áll az eredetforráshoz, mint ahhoz a blues alapú rockhoz, amit aztán oly sokan vittek sikerre, és ha a hangzás nem lenne annyira mai – minden rossz tulajdonságával egyetemben –, akkor azt is hihetnénk, hogy barátaink a hatvanas évekből származó, előre mutató, remaszterizált dalcsokorral leptek meg bennünket.

Az éberebbek azonban, ha ravasz módon visszatekintenek a korai bluest meghatározó jellemzőkhöz, akkor megérdemelten kiálthatnak fel: no, de hova tűnt a bensőséges hangulatot árasztó melankólia, a szemlélődéssel teli történetmesélés? Nos, igen, Douglasék mindezt a kocsmák a zenekarnak feltartott helyén hagyták, hogy helyettük egy jó adag powert csempésszenek a riffek közé, és igazából csak az utolsó két dalban érintsék a stílust meghatározó hangulati elemeket, sőt: a záró "Missin' You" vánszorgó riffje bármely doom csapat becsületére válhatna, ez pedig egy olyan meglepetés, amivel azért elég ritkán találkozhat a bluest és metalt szerető emberfia. A trió által feljátszott dalok tehát a leírt jellemzőkkel egyetemben tökéletes szórakozást nyújtanak és az impulzív hozzáállás azok számára is tartalmas perceket szerezhetnek, akik általában óvatossággal közelítenek a műfajreleváns alakulatokhoz.

S ha már blues album, nem illik elmenni a gitáros/énekes Douglas – aki kinézetre az éppen a gyúrási időszakát abbahagyó Jason Momoára hasonlít – produktuma mellett: nem véletlen az együttes névválasztása, a banda szíve, lelke, motorja a riffekben és szólókban kiemelkedő teljesítményt nyújtó, hangszerét kiválóan kezelő, erőteljes hangú énekes, aki úgy tud dallamokat írni, hogy azok az autentikus jegyeket is megtartva kicsattanjanak az erőtől s az már csak ráadás, hogy a hangulati elemek hozzáértő keverése miatt képes mind a temperamentumos, mind a melankolikus  hallgatóknak maradandó élményt nyújtani.

Doulas a vele készült interjúkban úgy nyilatkozott: szeretne átlépni minden stílusbeli korláton - nos, kérem, ez a kívánság nem igazán teljesült, mivel a "IV" egy virtigli, mai hangzású bluesalbum, s ha nem is műfajok és stílusok feletti, arra azért képes, hogy elismerő tapsot váltson ki a hozzáértő közönségtől. Ez pedig szerintem legalább ugyanolyan fontos a művészetben, mint a falak lebontása.

Garael