Közhelyszámba megy, nem is tértem volna ki rá, hiszen mindenki tudja, a skandinávok jó eséllyel törnek világuralomra a rockzenében. Még az sem újdonság, hogy akár tinédzserként is igazi muzsikusokká válnak. A Seven Tears nevű csikócsapatnak azonban sikerült meglepniük. Olyan kimunkált és letisztult zeneiség árad dalaikból, amire a legtöbb zenész, csak hosszú évek rutinja után képes. A képekről ránk tekintő pattanásos kamaszok egy mai, modern megszólalású, leginkább AOR gyökerekből táplálkozó stílust alakítottak ki maguknak, ahol a modernséget a stílustól szokatlan súllyal megszólaló gitárok, illetve némi finom, jelzésértékű progresszivitás jelzi. Tényleg nem is értem, hogy lehet ennyire fiatalon tiszta kompozíciókban gondolkodni, amikor hallatszik, hogy azt csinálhatnának a hangszereikkel, amit csak akarnak. Máshol ez úgy működik, hogy ilyen idősen megmutatnak mindent, majd tíz év elteltével lecsihadnak és felfedezik maguknak a többperces szólókörökön túli világot. Az sem lehetetlen persze, hogy ez nekik az óvodás években már megvolt, most pedig közel a húszhoz, ideje volt megkomolyodni.

Sajnos a megszólalás, különös tekintettel a dobhangzásra még nem az igazi, de ez akkor is az egyik legjobb debütálás, amit mostanában hallottam.

A kiadó szerint olyan a muzsika, mintha a Journey és az Evergrey játszana egyszerre. Az eladást segítő promóciós duma néha nagyon távol áll a valóságtól, de ez kivételesen jó hasonlat. Nem hiszem, hogy bárki csalódna, aki egyébként vevő lenne egy kis keménykötésű Adult Oriented Rockra.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)