Kiadó:
Elektra/InsideOut

Honlapok:
www.trevorrabin.net
facebook.com/TrevorRabinMusic

Ez zsinórban már a sokadik 2023-as elmaradást pótló bejegyzés, de ami jár, az jár. Ám hogy némileg érdekesebbé tegyük a dolgot, Trevor Rabin tavalyi szólólemezét a legutóbbi énekes rock albumával, az 1989-ben (!) megjelent "Can't Look Away"-jel párhuzamban mutatjuk be. A "Can't Look Away" annak idején a Yes "Big Generator" albuma után született, amikor Rabin egy kis időre otthagyta a torzsalkodásoktól hangos zenekart, hogy saját dolgaira koncentráljon (később a "Talk" című lemez erejéig újra csatlakozott hozzájuk).

A "Can't Look Away" és a "Rio" megjelenése között 34 év telt el, mégis a szólókarrier és a jelentős zeneszerzői örökség két leginkább egy tőről metszett (értsd: énekes-rockos) kiadványáról van szó. Ez még akkor is igaz, ha az előbbi valamivel rádiórockosabb, direktebb hangvételű (egyesek annak idején még a meglehetősen félrevezető arénarock jelzőt is használták), míg az utóbbi magán viseli annak nyomait, hogy Rabin az elmúlt évtizedeket Jerry Bruckheimer producerrel közösben intenzív (rendkívül sikeres és jól jövedelmező) filmzene-szerzéssel töltötte.

A "Can't Look Away" producere a Pink Floyddal és David Gilmourral is szorosan kollaboráló kanadai Bob Ezrin volt, aki társszerzőként is föl van tüntetve az album néhány dalában. Akad is a lemezen pár Gilmour-érás Pink Floydra hasonlító tétel (ott van mindjárt a címadó vagy pl. a "Promises" és az "Eyes Of Love"). Egyébként mindkét lemezt gyakorlatilag Rabin játszotta föl egyedül, minden hangszert maga kezelt, kivéve a dobokat (melyek mögött olyan komoly muzsikusok ültek, mint Alan White, Lou Molino III és Vinnie Colaiuta).

2012-ben Rabin ugyan megjelentetett egy szólólemezt és erről írtunk is (Jacaranda), de az instrumentális és filmzenés/jazz kiadvány volt, ezért jogosan merül föl a kérdés, hogy a rockos hangzástól évtizedekkel korábban elforduló muzsikus hogyan és miért kanyarodott vissza ehhez a műfajhoz. Állítólag ennek origójában a Jon Andersonnal és Rick Wakemannel lenyomott Yes (feat. Anderson - Rabin - Wakeman) turné áll, mely szerencsére dokumentálva is lett egy fantasztikus koncertfölvétellel (CD+DVD), amiről mi is lelkesen beszámoltunk. Rabin újra rákapott a rockzene ízére és a villanygitár okozta élményekre. Micsoda mázli!

Természetesen a "Rio" bőségesen merít a Yes soraiban töltött időszak stílusjegyeiből, ötleteiből, de arról szó sincs, hogy valami retrográd nosztalgialemez lenne, ami egyszerűen reprodukálja az Andersonnal és Wakemannel egy színpadon töltött koncertek hangulatát. Egyértelműen megjelenik itt az elmúlt néhány évtized minden zenei tapasztalata, a "Rio" tehát vérbeli Rabin anyag, úgy mutatva be ezt a zenészóriást, mint aki képes a lehető legváltozatosabb hatásokat is valami egészen újszerű és varázslatos egésszé gyúrni. Elképesztő mennyiségű és minőségű muzsika van ebben az emberben - ja, és nem mellesleg gitározni sem felejtett el. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Rabin a modern zene (s itt most tudatosan kerülök bármilyen műfaji meghatározást vagy stiláris leegyszerűsítést) egyik legtehetségesebb, legeredetibb figurája.

Tartuffe