Egyrészről ugye nem árul zsákbamacskát a kiadó, a cím és borítógrafika megtekintése után kis hibaszázalékkal belőhető, hogy miféle muzsikát rejt a korong, másrészről viszont azt kell mondjam; hátrébb az agarakkal, tessék csak szerénynek maradni! A "gitárhős" jelző, - már úgy értem, abban a zenei közegben, ahol nem cinizmussal kevert szitokszó – nem csak hibátlan elméleti/gyakorlati/ technikai felkészültséget jelez (az ugyebár a belépő), hanem egy olyan zenei minőséget, ami csak a legkiemelkedőbbek sajátja.

Most, hogy a videómegosztó oldalak jóvoltából már egy webkamera segítségével mindenki villanthat, a világot jelentő deszkák helyett, akár otthon egy hokedlin ülve is, - látható: a fogólapon rohangálni és arpeggio-kat szórni halálpontosan, tízezrek tudnak. Csakhogy ők nem hősök, hanem nagyrabecsülésemtől övezett, igen derék emberek, akik hosszú éveken át tartó kőkemény gyakorlással ezt elsajátították. (Tudom miről beszélek, nekem 20 év alatt sem sikerült…) Számomra azonban az igazi gitárhősök közé azok a gitárosok tartoznak, akik saját stílust teremtettek, egy hangról felismerhetők, és nem mellesleg életművük is van. Ilyen Hendrix, Van Halen, Blackmore, Uli Roth, Yngwie, Jason Becker, Marty Friedman, Vai, Satriani, vagy az "újak" közül, Petrucci, Timmons, Smolski, stb.

Egy futballcsapatnyi fiatal finn bárdista veselkedett neki, hogy zenekaraiktól elszakadva önkielégítsenek egy nagyot. Alex Laiho (COB), Timo Tolkki (Ex-Stratovarius), Emppu (Nightwish), stb. szereztek már annyi hírnevet, hogy bevállalhatták ezt a kalandot, és azt sem gondolom, hogy véresen komolyan vették magukat. Ezért ha az elnevezés öniróniát rejt, akkor rendben, együtt nevetek velük, ha viszont az önbizalom lett nagyobb az indokoltnál, akkor szigorú vagyok, hiszen ők még nem hősök, ezt világosan mutatja a produktum. Nincs a daloknak egy szem varázsa sem. Változatos pedig az anyag, van itt mindenféle tempó és hangulat, de ha egy olyan gitárfanatikus, mint (gitártudásában is) szerény személyem semmi késztetést nem érez az újbóli meghallgatásra, akkor az elárul valamit a cucc piacképességéről. Ha mostanában megjelent gitárzenét akarok hallgatni, akkor ezerszer inkább az új Paul Gilbert.

Öszefoglalva: elfogadható minőséghez és közepes színvonalú kompozíciókhoz társult az egyéniség teljes hiánya, tehetséges fiatal muzsikusok tolmácsolásában, így megannyi elfoglaltságom mellett minimális esélyt csak akkor látok az újbóli meghallgatására, ha a közeljövőben háziőrizet alá helyeznek.

Túrisas