Kiadó:
Dockyard 1 (Nightmare)

Honlapok:
www.ozzyfrank.com/eyefear
www.myspace.com/eyefear

Zenészek:

Danny Cecati - ének
Kosta Papazoglou - gitár
Sammy Giaccotto - billentyűk
Zain Kimmie - dobok
Rob Gorham - bőgő

A hó elején hivatalosan is megjelent az Eyefear ("szemfélelem", normális?) Melbourne-i prog zenekar negyedik lemeze "The Unseen" (A nem látott) címmel. Kicsit furcsa a képi érzékeléssel kapcsolatos fixációjuk, de ezt nem tisztem se boncolgatni, se értékelni. Bár a bandát a Vanishing Point mellett mindenki az ausztrál progresszív metál vezető csapataként emlegeti, valójában nem bonyolult zene, kb. annyira progresszív, mint mondjuk a Royal Hunt (a gyengébbek kedvéért: kevéssé). Inkább szimfonikus power metal ez, de nem a jellemzően európai vágtázós megközelítésben.

Az a benyomásom, hogy a "The Unseen" tulajdonképpen nem is akar már olyan progos lenni, mint elődei, és ez kimondottan előnyére válik. Erre a kijelentésre elsősorban azért érzem magam följogosítva, mert a gitáros nem éppen egy nagy varázsló, és progresszív bandák esetében ez nemdebár elég rossz omen. Mindazonáltal Kosta Papazoglou tökéletesen nélkülözhetetlen, hiszen ő a zenei agytröszt, a fő dalszerző. A képtelenül hosszú hajú énekes (nem túlzok: a séró szó szerint a vádliját veri) pedig a szakma egyik legnagyobb tehetsége, annak ellenére, hogy a kritikusok nem zenegenek róla ódákat (kivéve pl. minket). Erőteljes, barátságos hangja van (a la Dickinson), ami az alaposan kidolgozott, könnyen megközelíthető dallamokon szinte szó szerint szárnyra kap. Danny Cecati nagyszerű képességeiről bárki meggyőződhet, aki a "9 Elements Of Inner Vision" (2004) című lemezhez bónuszként hozzácsapott koncert DVD-t megnézi. Bár aprócska klubkoncertről van szó és a hangminőség majdhogynem gyalázatos, a frontember így is meggyőző; ráadásul a CD+DVD kombót több helyen is 1000 forint alatt (quasi ingyen) osztogatják.

Az Eyefear az új albummal sem fog betörni az élbolyba, de ezek az aussie-k (ahogy az ausztrálokat angol nyelvterületen "becézik") évek óta folyamatosan javuló tendenciát mutatnak és ezt kevés csapat mondhatja el magáról. A lemezen egyetlen gyenge nóta sincs, abba a fajtába tartozik, amit elejétől végig érdemes a lejátszóban hagyni (mondjuk nem a hangszeres szólók miatt), és a megszólalásra sem lehet panasz.

Tartuffe