Ez a december a Firewind hónapja, nincs mese. Pedig Bob Katsionis neve előttem még hetekkel ezelőtt is ismeretlen volt. Híres vagyok ugyan arról, hogy a hard/heavy zenekarok tagjainak neveit -  még a japánokat is - mélykómából ébredve  is tudom,  de most valahogy Gus G. és Apollo Papathanasio zenekari dominanciája kicsit leárnyékolta a Firewind másodgitárosának személyét.

Aztán jött a DVD, a pesti koncert, az ott megvásárolt Katsionis szólólemez, tőlem pedig a dobott hátas. Bob, a másodhegedűs (hiszen azért a zenekari hierarchia megkérdőjelezhetetlen)  "civilben" egyáltalán nem másodhegedűs, sőt az igazat megvallva, szerintem összességében még hangyafasznyival képzettebb, jobb muzsikus is, mint a főnök.  Ezt persze csak csendben mondom, mert semmi nem áll tőlem távolabb, mint Gus G. képességeinek megkérdőjelezése. A Firewind zenekarba azért mégiscsak az ő fémszíve pumpálja a vért, ami élt - nem is akárhogy - Katsionis belépése előtt is. El a kezeimmel Gustól!

Tehát láttam, amit láttam élőben, Bobot nem kicsit meggyőzően muzsikálni, de azért némi félsz volt bennem. Egy billentyűs szólólemeze, nagy klaviatúra-bejárásokkal, szinti-kavalkáddal, hát, hogy is mondjam, nem az álmaim netovábbja.

A lemez azonban nagyszerű. A legtöbb képzett gitáros nem jön zavarba a zongora előtt, de fordított esetben azért nem számít kínosnak, különösen a szólójáték esetében, ha a billentyűsök úgy belegabalyodnak a húrokba, mint macska a házicérnába. (Ez azért van, mert egy rockgitárosnak bizonyítania kell, hogy zenészként is elismerjék.)

Ha holnap Katsionis úgy ébredne, hogy mégiscsak gitárosként definiálja magát, senki nem vethetne semmit a szemére. Meghívott ugyan néhány gitáros cimborát egy-két szóló erejéig, aki közül talán Jeff Waters (Annihilator) a legismertebb, de nyilván csak a jó társaság kedvéért, ugyanis  önmagukban Bob szólói (gitár/billentyű) is az Olymposzig érnek. A héthúrossal elkövetett ritmusgitározása, és ezáltal az egész hangkép pedig olyan  masszív, mint Artemisz temploma.

A nyomokban Liquid Tension hangulatot árasztó, de annál szellősebb, kimondottan változatos lemez  virtuóz, de  szinte mindegyik kompozíció fődallama fütyülhető is egyben.  A Tears Of Alice igazi slágerdarab, a 80-as évek szintihangját tudatosan megidéző Milestone pedig úgy szól, ahogy egy régi Edda nóta  szólna, ha Alapi és Gömöri bekeményítene, lerugdalnák Attist a színpadról és instrumentálisan kicsit megtáltosodnának. Minden szerzeményhez néhány gondolatot is fűz Bob a bookletben, hogy mégjobban azonosulni lehessen a dalokkal. Nagyon barátságos, nagyon nívós és nagyon szerethető instrumentális anyag.

Katsionis nem segített hozzá, hogy kiábránduljak a görögökből.  Mint mondtam, a december az övék.

Túrisas