Oliver Weers. Van, aki-e nevet nem ismeri? Hát, szerintem jobbára csak olyan van. Dán énekes, aki első lemezét csak most, érett férfikorában jelentette meg, de így legalább nem aprózta el magát, és teljes egészében rejtve hagyta a nyilvánosság elöl pályájának "korai zsengék", illetőleg "útkeresés" szakaszait.

Pedig a kapott talentumokat ő sem herdálta, vagy ásta el, tudatosan képezte profivá magát. Németországban pl. hét éven keresztül egy magyar operaénekes (ha olvas bennünket, és magára ismer, dobjon egy e-mail-t, köszi) tanította a helyes hangképzésre.

Olivér tehát elérkezettnek látta az időt a nemzetközi színrelépésre, amit viszont ilyen rákészülés után nem lehetett elbénázni. Mit mondjak, a minőséget garantálni ennél jobban nem nagyon lehetett volna. 

Olivér ugyanis blues alapú, izmos hard rock muzsikájához elhívta ritmusszekciónak a Whitesnake és más világhírű hard rock csapatokban edzett két legendát: Tommy Aldridge (dob) és Marco Mendoza (basszus) urakat, a produceri teendőket pedig Jacob Hansen-re (Annubis Gate, Beyond Twillight) bízta.

Ezek után nagyon másról már nincs is értelme beszélni. Még meg sem hallgattuk, de már borítékoljuk, hogy vastagon megszólaló, minőségi hard rock fog érkezni a hangfalakból. Talált, süllyedt. Az egyetlen ismeretlen faktor, a gitáros Soren Andersen is tudja és teszi a dolgát. 

Minden ízében profi a produkció, sőt még Olivér is vigyáz arra, nehogy kis-Coverdale legyen, a kezdeti meglepő hasonlóság a lemez második harmadától, Kip Winger munkásságának  finom megidézése után egyre inkább a saját hang irányába mozdul el, nem csak a hangképzés, de a dalszerzést tekintve is.

Lehet rajta ugyan fogást keresni, de legjobban úgy, ha nem kezdünk szőrszálhasogatásba, hanem megfogjuk és behelyezük a lejátszóba.
 
Túrisas