Kiadó:
Geffen Records

Honlapok:
www.orianthi.com
myspace.com/orianthi

A minap CD-portyán jártam a Media Markt-ban (s ez most nem a reklám helye, mert – csalódottan jegyzem meg – csúnyán elszemtelenedtek itt az árak az utóbbi időben), és csodák csodája éppen Michael Jackson hattyúdala, a "This Is It" cimű dokumentumfilm ment egy pöpec LCD TV-n. Eleinte csak különösebb érdeklődés nélkül bámultam ki a fejemből, majd szinte ráragadtam a méretes képernyőre. Nem az izgatott föl, hogy milyen nagyszabású, kimondottan dögös koncerttől esett el a világ Jacko tragikus és értelmetlen halála miatt, hanem a szőke, huszonegynéhány éves lány nyűgözött le egy gyönyörű Paul Reed Smith gitárral a nyakában. El is határoztam, hogy utánanézek, ki ez a fiatal, istenáldotta tehetség.

Orianthi Panagaris görög származású ausztrál zenész apuka leányaként Jimi Hendrix, Cream, Whitesnake és Van Halen lemezeken nőtt föl, majd 11 éves korában egy Santana koncert élményétől elragadtatva megvetette apucival első elektromos gityóját. A hangszertől azóta elválaszthatatlan, és ez bizony jócskán hallatszik is. Ezek után nem volt kérdés, hogy levadásztam első szólólemezét, a tavaly megjelent "Believe" című albumot, bár tudtam, hogy ezzel azt kockáztatom, hogy a cimborák elküldenek a búsba, mint amolyan "operett" rockert, aki nyálas előadókról szóló nyálas írásokkal járatja le magát és a műfajt.

Mi tagadás, szólóban a csaj sokkal szelídebb, mint azt vártam. Az általa szerzett és énekelt nóták inkább a country rock és a tipikus amerikai alternative rock felségterületén navigálnak, egyéni módon keveredik bennük Avril Lavigne, Alanis Morissette és (főleg vokálisan) Shania Twain, de akkora arpeggiós-tappinges, vérbeli metál szólókkal, hogy az ember a tomporára huppan tőle. Mielőtt azonban a fönt említett kenyeres pajtásaim megköveznének stílusidegen, nyafka zenék hallgatásáért és értékeléséért, hozzáteszem, hogy akad itt Def Leppard-os sláger (Think Like A Man), harapós, wah-wah pedálos hard rock nóta, amit John Norum is megirigyelhetne (What's It Gonna Be), de Steve Vai-jal közösen játszott instrumentális szerzemény is (Highly Strung), amelynek egész süti kis videóját érdemes, sőt kötelező megtekinteni técsűn minden kételkedőnek (kattints ide).

Szóval a "Believe" meghallgatása után bevallom, én részemről hiszek a kis szőkében, még akkor is, ha a lemezt egyébként nem fogom pörgetni, kivéve azt a három dögösebb nótát, főleg a Vajas Pistásat. De azt sokszor egymás után.

Tartuffe