Kiadó:
Lifeforce Records

Honlapok:
www.raintime.com
myspace.com/raintime

Szerettem volna valami frappáns fordulattal indítani ezt a kritikát, de egyszerűen képtelen vagyok feledni azt a sokkot, amit az olasz metalisták új lemezének külalakja okozott. Minden idők egyik legbénább lemezborítóját sikerült elkészíteni; ezt még egy nyafka alteros college banda is kapásból hajította volna vissza - lehet, hogy még a menedzsmentet is menesztik.

A kegyetlen jóra sikeredett, dögös-húzós-zúzós második lemez (Flies & Lies, 2007) után nem kis várakozással néztem a folytatás elébe, főleg, hogy nem lett a dolog elkapkodva. A Raintime sajátos zsenije, hogy izgalmas módon elegyíteni képes többféle stílust, a dallamos europower-t, a heavy metal amerikai újhullámát (pl. Avenged Sevenfold), a göteborgi dallamos death metal-t, és a progresszív hatásokat. Claudio Coassin énekes istenáldotta tehetség, akinek egyformán jól áll a dallamos éneklés és a karcos gerjedelem.

Az eddig megjelent értékeléseket böngészve kiderült, hogy a "Psychromatic" erősen megosztja mind a vájt fülű, mind pedig az önjelölt kritikusokat. Csúszós egy angolna ez a Raintime, nem igazán lehet fogást találni rajta, mert ahogy le szeretné őket szidni az ember, azonnal üstökön ragadják egy piszkosul eltalált énektémával vagy irgalmatlan riffel. Én is kaptam itt hideget, meleget, már kezdtem azt hinni, hogy középkorú férfi létemre klimaxos lettem. Nem arról van szó, hogy a kiváló és a gyenge nóták váltogatják egymást, hanem hogy egyazon dalban képesek fölvezetni egy gyalázatos diszkó ritmust, meg egy progos riff-orgiát (pl. Turned Up And Down). Mit lehet ezzel kezdeni?

Mindent egybevetve azonban nyilvánvaló, hogy ez a lemez a korábbinál általában szikárabb, lassabb, direktebb, kevesebb benne a progos színezet, a gitárszóló, és a hörgőket is kevesebbszer izzítja be Coassin tezsvér. Ennek ellenére akad itt néhány remekbeszabott "ortodox" Raintime-os pillanat, mint a Children Of Bodom-ot és az In Flames-et egyszerre kenterbe vágó "Nothing But A Mistake", no meg a nyakizmokat komolyan megterhelő "Beaten Roads". Személyes kedvenceim a "One Day" és a nagyobb lélegzetvételű, ellenállhatatlan groove-val megfejelt záró opusz, a "Walk-On Actor".

El tudom képzelni, hogy egyeseknek csalódást fog okozni ez a lemez, de őket abba a kategóriába sorolom, akik (ahogy Túrisas kolléga megírta) az új Avantasia hallatán is csak fanyalognak, és ajakbiggyesztve rohannak vissza Gamma Ray lemezeikhez egy dimenzióval töltekezni. A Psychromatic bizony ezerarcú, kimondottan zenei termék lett, amely rendesen meggyakoroltatja a szigorú stíluskeretek közé szorított, ellustult ízlésvilágot.

Tartuffe