Allen-Lande: The Showdown (2010)

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
myspace.com/allenlande2
myspace.com/magnusguitarplayer

Az Allen-Lande projekt mögött álló, ma már egyáltalán nem szürke eminenciás, Magnus Karlsson azt nyilatkozta nemrég, hogy ha az ember két olyan zseniális énekessel dolgozik, mint Russell Allen (SymphonyX) és Jorn Lande (Ark, Masterplan), akkor egyáltalán nem lehet csodálkozni, ha inspirálva érzi magát. Hát engem például beküldhetnének a stúdióba a két legendás torokkal, sőt odacsalogathatnák mondjuk még Pasi Rantanen-t, Göran Edman-t, vagy akár magát David Coverdale-t is, abból bizony nem születne semmi, legföljebb remegő kézzel dedikáltatnék egy nagy rakat CD-t. Szóval az nem úgy van, hogy adott két kiváló énekes, és innentől kezdve bárkinek nyert ügye van. Ahhoz, amit Karlsson-nak sikerült harmadik nekifutásra is hibátlanul teljesíteni, kell nem kevés zenei fölkészültség, két ügyes gitárhoz szokott kéz, s nem utolsósorban egy olyan agy, amiből számolatlanul pattognak kifelé a rock himnuszok.

Szokása szerint Karlsson gyakorlatilag egyedül játszotta föl a lemezt, csak a dobok mögé ültetett be egy régi jó barátot és kipróbált munkatársat Jaime Salazar személyében. A vegytiszta hangzás és arányos keverés Achim Kohler (Primal Fear) érdeme, a két pacsirta meg "egyszerűen" csak hozza azt a bámulatos színvonalat, ami elvárható tőlük. Különösen elégedett vagyok Russell Allen-nel, akiről pl. a "Copernicus" című balladában kiderül, hogy a SymphonyX-ben nem azért rekeszt folyamatosan, mert a tiszta ének már nem megy neki. Szeretném, ha a következő SymphonyX lemezen ezt az oldalát gyakrabban mutogatná. Landéról meg mit is mondhatnék? Lehet, hogy mostanában túlexponálja magát, de a faszi egyszerűen varázslatos...

A két korábbi lemezzel összehasonlítva a "The Showdown" (feltehetően a Frontiers kiadó ráhatására) egy kicsit hard rock-osabb, hagyományosabb szellemben fogant, de folytatja azt a hagyományt, amit Karlsson évekkel ezelőtt megalapozott. Bár nincsenek kiugró rádióslágerek, ez nem azért van, mert egy arctalan nagy szürke masszát alkotnak a nóták, hanem mert nem akad egyetlen elnagyolt, kutyafuttában összecsapott fércmunka sem közöttük. Elismerem, hogy egy idő után talán nehéz az egyik dalt a másiktól megkülönböztetni, és  a rokonlelkű Avantasia lemezek karakteresebbre sikerültek, de ezúton szeretném minden epébe mártott tollal firkáló kritikusnak nekiszegezni a kihívást: "Tessék rutinból ilyen számokat írni, és csak azután fitymálni!"

Tartuffe

Címkék: lemezkritika