Honlap:
www.myspace.com/gusdrax

Gus G-ben és Gus Drax-ben sok közös van. Mindketten görögök, mindketten (hasonló) művésznéven nyomják, és nem utolsósorban mindketten piszkos jó gitárosok. Van azonban egy lényeges különbség: Gus G. már befutott, világszerte ismert zenész (főleg mióta Ozzy maga mellé vette), míg ez a másik Gus szűk pátriáján kívül szinte teljesen ismeretlen, és így első instrumentális szóló lemezét is kénytelen volt saját kiadásban megjelentetni.

Ha technikai fölkészültségét nézem, alig hiszem, hogy Drax mindössze 23 éves. Biztos sokat tanult az ugyancsak hellén Theodore Ziras-tól, mert játékát szintúgy a villámgyors neo-klasszikus futamok és a progresszív zene iránti fogékonyság határozza meg. Ha Görögországon kívül kellene összehasonlításokat keresnem, elsősorban Jeff Loomis jutna eszembe, akinek "Zero Order Phase" (2008) című szólólemeze egyazon tőről fakadt.

Drax mellesleg egy Biomechanical nevű angol progressive groove metal csapatban tolja, ami a szigorúbb, kifejezetten metálos alapokon hallatszik is. Ahhoz képest, hogy az album magánkiadásban jelent meg, meglehetősen jól szól; őszinte meglepetésemre még a számítógéppel programozott dob alapok sem zavaróak. Közreműködik az ilyen típusú görög produkciókból gyakorlatilag kihagyhatatlan Bob Katsionis (Firewind, Outloud), valamint egy-egy szóló erejéig Steve Smyth is (ex-Nevermore, Testament, Dragonlord, Forbidden).

Sajnos mostanában engem az ilyen jellegű instrumentális gitárhősködések - akármilyen színvonalasak - nem igazán kötnek le. Legtöbbször az az érzése az embernek, hogy ezt máskor, mástól számtalanszor hallotta ezelőtt, s ez az érzés fölöttébb erős pl. akkor, amikor a "1000 Nights" vagy az "Hourglass" című számokra ugratom a lejátszót. Akármilyen szatírjanisak is ezek a dallamok, az említett nóták alighanem a lemez legjobbjai. Na meg a nem kicsit Petrucci-ra emlékeztető "Kiss Of Life".

Ez a srác nagyon tud és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan.

Tartuffe