Honlap: www.almah.com.br 

Kiadó: AFM Records

Nem hiszem, hogy kemény dióba, illetve alma(h)ba harap az az Angra hallgató, aki a legutóbbi, eléggé megosztó (szerintem gyenge) Aqua album után Edu Falaschi énekes projektjébe próbálja bánatát beleölni. Jóllehet, az Almah eddig sem vállalta fel olyan nyíltsággal az euro-power örökségét, mint az anyacsapat – melynek legsikerültebb albumán, a "Temple of Shadows"-on még a germán fém-generalisszimusz, Kai Hansen is tiszteletét tette egy igazi metal-csárdás erejéig –, ám az énekes, Edu Falaschi dallamai vannak olyan meghatározóak és karakteresek, hogy az alapvetően más riffbázisból érkező brazil-műveket legyen mivel gépsorrá kapcsolni.

A felvezető interjúban a csapat úgy nyilatkozott, hogy a Motion "nagyon modern és nagyon súlyos lesz, amellett, hogy várhatóan a melodikus power metal keretein belül marad". No, ennél jobban én sem tudnám összefoglalni a lemezről alkotott véleményemet, amellett, hogy jól tudom, a "nagyon" szónak mindenki számára más és más a jelentése. Ettől függetlenül úgy gondolom, Eduék valóban elmentek a power birodalom végső határáig, sőt, furmányos módon thrash és dallamos death országba is sikerült átruccanniuk, persze csak ami a riffeket és a néha az éneket színesítő károgást, hörgést illeti.

Biztos vagyok benne, hogy aki meghallja a nyitószám – nem tudok rá találóbb jelzőt – állat riffjét, és Edu szigorúra vett énekét, az egyből rájöhet: itt bizony nem az európai speedvitézek újbóli csatasorba állításáról lesz szó. A vigyázzba merevítő, szinte thrashbe hajló sorköpködés a Megadeth főnök Dave Mustaine-t idézné, ha nem érkezne a refrén, ami egyrészt a Megadeth univerzumba már a "Youthanasia" idején sem fért volna bele – már ami a dallamosságot illeti –, másrészt az említett úriemberrel ellentétben énekelni is tudó Edu, akinek dallamfordulatai kilométerekről felismerhetően lágyítják meg a harci ütemek által keményen dobbanó szíveket. A brazil csapatok a folytatásban sem pihennek, a felvezető etap nem csak az ellenséget megtévesztő hadicsel, a lemez szerzeményein végig az említett szigor-dallam kettőség uralkodik, ahol a modernséget jelentő szaggatott zúzda mellett a hagyományos gitárszólókra is marad idő.

Nem tudom, hogy a fiúkat mi hergelte ennyire dühösre, de az biztos, hogy nagyon jól áll nekik: kicsit olyan érzésem van, mint mikor a Rhapsody of Fire próbálkozott black metalba sűríteni a szirupot, ami a zenéjükből árad – és hát ugye milyen jól tették! Az Almah egyvelegében ugyanis – a thrash csapatok többségével ellentétben – ott ragyog az énekes is, aki a koncepciónak megfelelően kellő szigorral, de ugyanakkor a mesterdalnokokra jellemző bravúrral képes tolmácsolni a dallamok kívánta érzelmi hullámokat, így aztán az olyan "kődurvulatok", mint a "Zombies Dictator" – a maga hörgősre vett verzéjével – is képes a Helloween fanok himnikus refrénekhez hozzászokott fülét barátira marcangolni.

A lemez másik nagy erénye, hogy a mára már szokatlanul kevésnek számító 10 szerzeményével nem tartalmaz tölteléket, és még az Angrát talán leginkább megidéző akusztikusan csendes zárószám is méltó a csapat "régi, nagy híréhez". Újból végighallgatva a "Motion"-t, képtelen vagyok hibát felfedezni, akár a hangzást, akár a zenészek teljesítményét, vagy a koncepció koherens voltát tekintve. Úgy gondolom, hogy az Almahnak sikerült a kissé megfáradt euro-power frissítő kísérleteit egyébként ügyesen megkezdő Helloween munkáját befejezni (emlékezz csak az utolsó két tökfej album modernebb darabjaira), és kijelölni az utat a dallamos metal csapatok részére. Uraim, ez bizony most nem lett "almás".

Garael