Van az úgy ritkán, hogy egy név, ezért vagy azért, de olyan súllyal telepszik az azt viselőre, hogy akár naponta meg kell vívni vele/ellene a harcot, és a győzelem még így is erősen kétséges. Na, de hogy kettő??!!

A családi név ebben az esetben már önmagában felér egy halálos ítélettel, már ha az azt viselő ifjú gitározásra adja a fejét, hiszen Blackmore apu életműve olyan árnyékként telepszik a gyerkőcre, ahonnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki. Igen, a nagy Blackmore fekete lyukként nyeli el a kis Blackmore-t, valahányszor az gitárt ragad. És ezzel még nincs vége a nevek okozta megpróbáltatásoknak…

Ha esetleg megkapta volna az esélyt, hogy pl. John Blackmore-ként próbáljon kitörni a fekete lyuk sűrűségéből, akkor megmaradt volna a reménye, hogy büszkén, magasra emelt fejjel bukjon el. De nem, ő ezt az esélyt nem kapta meg. Megkapta viszont a keresztségben (?) a Jürgen nevet…

Jürgen Blackmore. És mégis mozog a Föld! Hiába mondaná el az egyébként abszolút hihetőt, miszerint a név okán ő az elvárások miatt hátrányból indul, elgondolkodtam, hogy ezzel a tehetséggel, vajon lenne-e a kebelbarátja a szinte teljes germán rockszakma. Sorban álltak volna-e a stúdió előtt a válogatott énekesek, ha őt éppen nem Blackmore-nak, hanem Jürgen Engelstädter-nek hívják. Nem hiszem. Ugyanis Jürgen tagadhatatlanul örökölt valamit apu vonásaiból (sokat) és tehetségéből (keveset), de ez nem gondolom, hogy rendes esetben mindez elég lenne egy szólókarrierhez.

Ráadásul Jürgen az apu által kitaposott (mit kitaposott? az izzó magmáig kivájt) úton halad. Ugyanazt a Rainbow hatású hard rockot, jobban mondva annak egy modernebb, metalosabb irányát célozta meg, több-kevesebb sikerrel. Jó összehasonlítási alap lehet talán egy kései Rainbow dal, a hasonló zenei felfogásban fogant "Black Masquarade", de hogy éreztessem a különbséget: ha ez a dal szerepelne ezen a lemezen, minőségében olyan magányos és társtalan lenne, mint anno a zwickaui Trabant gyár késztermék udvarán egy odatévedt Aston Martin V12 Vanquish.

Jürgen ugyanis tucatzenész, egy igazi iparos. Tudja a kötelezőt, de sem kimagasló dalai, sem saját, jellegzetes soundja nincs. Sőt, engem kifejezetten idegesít a semmilyen, zoom-torzítós, gitárhangja. Más esetben talán fel sem tűnne, esetleg dicsérném is, de ő itt mégiscsak Jürgen, akarom mondani Blackmore.

Ezzel együtt a lemez hallgatható, néhány jobb torok (Oliver Hartmann, Dave Esser, Michael Bormann) miatt helyenként elismerően is bólogattam, de összességében megmaradtak és győzedelmeskedtek a természet törvényei: A fekete lyukból egy szikra, egy molekula sem tudott kitörni.

Túrisas