Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.theband3.com

Mert megérdemled. Mint a marketing menedzserként karriert építő szingli a wellness hétvégét. Jár neked. Nem úgy, mint az önkéntes nyugdíjpénztárba félretett pénzed. Bár utóbbi járni talán még járna is, csak éppen jutni nem jut – ahogyan azt a klasszikus vicc mondja a cigányzenész aznapi javadalmáról.

A reklámokat elnézve, az élet egy nagy szívás, és csak egy szelet csokoládé (csésze kávé, új mobiltelefon, magasabb felszereltség, stb.) képes némi múló örömet becsempészni a stresszes mindennapokba. De nem akármilyen örömet ám, minimum dupla orgazmust kell érezned az első nyalás után, amit még akkor is erős túlzásként értékelnék, ha nem egy nyamvadt jégkrémről lenne szó éppen.

Ettől eltekintve, tulajdonképpen az állítás mindkét felével egyet lehet érteni: a modern élet felgyorsult ritmusát nem könnyű felvenni, és meg kell törni időnként a pörgést a modern világ által felkínált számtalan lehetőség valamelyikével (jól ki van ez találva...). Szüneteket kell beiktatni, mielőtt teljesen beleszédülnénk a tempóba, a gondoltainkat pedig nem árt ilyenkor elterelni arról, hogy hová is rohanunk tulajdonképpen.

Nos, a könnyed kikapcsolódásra, pillanatnyi figyelemelterelésre vágyók hada itt abba is hagyhatja az olvasást, mert a világ legbénább együttes-nevére pályázó brigád (próbáld csak meg beütni a Google-ba, hogy infókra vadássz velük kapcsolatban) idei albuma nem nekik való! Nem könnyű ugyanis megérteni és megkedvelni az amerikai proggerek sajátos, beskatulyázhatatlan zenéjét, de hidd el, még mindig sokkal könnyebb, mint írni róla.

Ilyenkor jön jól az összehasonlítás! Nos, a Three (így is írták egy időben) a Coheed and Cambriával egyetemeben a Rush vonalat képviseli, már amennyiben nem az instrumentális betétek és a hosszú kompozíciók teszik előremutatóvá a muzsikát, hanem az egyéni hangzás és látásmód. Nagyjából ugyanúgy, mint a kanadaiak, játszhatnak gyakorlatilag bármit, olyan sajátosan kezelik a hangszereiket, hogy a végeredmény mindig egészen egyedire, összetéveszthetetlenül "hármasosra" kerekedik.

További párhuzam, hogy Joey Eppard hangjával valószínűleg éppen úgy ki lehet üldözni a világból a föld népességének nagyjából kilenc tizedét, mint ahogyan Geddy Lee-jével is. Ha már itt tartunk, számomra az élet egyik nagy rejtélyét éppen a Rush jelenkori népszerűsége szolgáltatja, mert ha jobban belegondolsz, sima rockzenének túl kemény, de metalnak túl popos, progresszív rocknak nem elég összetett, hard rocknak viszont nem elég egyszerű. Úgy látszik, nekik bejött a hosszú karrier alatti kísérletezés, így a különböző korszakaikkal más és más közönséget tudtak megfogni, metalosoktól a yuppie-kig elég sok mindenkit, aki hajlandó volt túllépni a sablonokon.

Úgyhogy talán van remény a 3 számára is, még elzenélgetnek ezen a szinten úgy 25 évig, és reméljük, megismerik őket is néhányan. Amit lehet, azt ők megteszik: popot, dzsesszt, flamencót vegyítenek az acélos riffek köré, hogy valamelyest piackonformmá tegyék a muzsikájukat, valahogy mégis úgy érzem, hiába játszanak éppen The Police-t (Afterglow), vagy Muse-t (Numbers), szirupos country-rockot (The Barrier), és hiába írtak piszok jó, intelligens számokat erre a korongra (is), mégsem lesz meg az a nagy áttörés soha. Talán a világ változott meg, talán a feltételek mások, de a hatodik lemezénél járó zenekar ismertsége egyelőre fordítottan arányos a produktumaik minőségével. Nem baj, majd zenélnek csak nekem. Mert megérdemlem.

Kotta