Fox: 2012 (2012)

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.fox-music.ch

 Milyen az új Fox? Hát… olyan Shakrás. Kezdhetném és végezhetném így a Shakra ex-énekes lemezének ismertetőjét, és még örülhetnék is, hogy nem kellett a billentyűket sokat koptatni, ráadásul röviden, frappánsan és lényegre törően tudattam a potenciális hallgatókkal, hogy milyen zenét kell lekottázni a fejükben. Szép az élet, nemde?

Persze, ez így túl idilli lenne, mert egyrészt az élet csak a hollywoodi filmekben olyan mázasan csodaszép, másrészt Mark Fox egy róka ravaszságával kerülte el a "pót-lét" csapdáját, az amolyan "szegény svájci Shakrája" titulust… No, nem mintha feltalálta volna a svájci csokoládét, izé, a spanyol viaszt, mert hősünk nem vedlette le az eredeti hard rock bőrt, és vált harcos kiállású metal vitézzé, sőt, nem is kötött paktumot az ördöggel, hogy szarvat növesztve black metal átkokat szórjon valamikori csapatára (bár a borítón megjelenik a maja fémszívűek másik kedvenc száma, a 2012). A megfejtést nem is írhatnám le jobban, mint egy rébusszal: milyen az, mikor az egyenáram/váltóáram megb….a a süket leopárdot? Hát ilyen. Mint a lemezen található zene. Az énekes, aki hangi adottságainál fogva nyugodtan beállhatott volna a tragikusan elhunyt kollégája után a Gotthardba, és akit Michael Bormann vokális egypetéjűjeként tarthatunk számon, ügyes egyveleget hozott létre a Def Leppard/Kiss-féle aréna-rock és a delta-blues felé orientálódó AC/DC-ZZ TOP panelekből, melyek századszorra is kitolják az emberből a vadállatot, még ha süket is az a szerencsétlen.

Oké, nem éppen az agyas esztétikum az, ami az ilyesfajta zenénél az ember eszébe jut, de bevallom, nekem például 40 éves vén fasz létemre nehezemre esett nem felállni az asztaltól, és headbangelve jó nagyot ráhúzni a nejem hátsójára, csak úgy, kamaszos hevületből, és hát mi lehet szebb, mint az, amikor az ember hirtelen képes mintegy 20-25 évet visszafiatalodni? Ráadásul Foxék a zenei elemek ellenére egyáltalán nem hatnak avittnak, a szaggató, alapvetően egyszerű riffeket a gyomor mélyéről böfögik fel a gitárok, ami felett a rock n' roll-os, boogies dallamok rögtön táncba rántják az emberfia lábát. Természetesen vannak gyermekbetegségei is az albumnak, mégpedig annak a három-négy töltelék-számnak a képében, ami megfeküdte a róka gyomrát, és ami kicsit megtöri a lemez dramaturgiáját, de szerencsére korunkban igen egyszerű ignorálni a nekünk nem tetsző dolgokat a skip, vagy delete billentyűkkel, így a lemezből könnyen összeállíthatunk egy jó, félórás slágerpakkot.

Bevallom, én boldogan kiegyeznék egy olyan új Def leppard albummal, ami ilyen hatásfokban képes magából ontani a slágereket, még akkor is, ha ez tulajdonképpen önlopásnak számítana. Ezt azonban könnyen megbocsátja az ember ebben a műfajban, ahol nem kell új tudományos eredményeket elérni a próbálkozónak. Végül énekeljük hát hangosan együtt, hogyaszondja: "Azt mesélik róla, ravasz, mint a róka / Jön, lát, győz, fut. / Felragyog az ég is, felkiáltok én is: / Hipp-hopp, jön Fox!"

Garael

Címkék: lemezkritika