Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.leandermusic.com
myspace.com/musicleander

Néhány évvel ezelőtt azért kezdtük el írni ezt a blogot Tartuffe cimborámmal, mert úgy éreztük, sőt mit több, szent meggyőződésünk volt, hogy jónéhány éves rockfanatizmussal a hátunk mögött tévedhetetlenül fogjuk kinyilatkoztatni egy zenéről, hogy igényes-e, zeneileg színvonalas-e, azaz minőséget képvisel-e vagy sem. Sőt még azt is gondoltuk, hogy mindezt a saját stílusunkban, olvasmányosan, szórakoztatóan le is tudjuk írni. Személy szerint most is ezt gondolom, de talán Tartuffe is. Az időközben csatlakozott kollégák nevében nem szívesen nyilatkozom, de a szerénységük mögött vélhetően ugyanez a küldetéstudat lappang. Nyilván ezért fordulhat elő, hogy néha bicskanyitogató stílusban intézünk el egy-egy produkciót, pedig akkor sem történik más, minthogy kimondódik egy kutyaütőről, hogy kutyaütő, urambocsá' a szarról, hogy szar. Ez van, a politikai korrektség és beszédkódok alkalmazása itt nem szerepel az elvárások között, eleget kényelmetlenkedik ezekkel az ember úgyis a civil életben.

A Leander debüt megjelenése kapcsán nem véletlen jutottak eszembe ezek a gondolatok az eddigi netes reakciókat olvasva. Szinte el sem hittem, hogy rockrajongók, köztük olyanok is, akik (tök fölöslegesen) néha még cíkkírásra is vetemednek, képesek ekkora kapitális hülyeségeket pötyögni a klaviatúrába az ujjukkal bele. Előre szólok, hogy senki ne égesse le majd magát olyan tartalmú kommentekkel, hogy minden zenével kapcsolatos kritikai észrevétel szubjektív, mert ez a létezhető legnagyobb ostobaság, közvetlen az Astro TV-n kamera elé engedett Boszi Kata kristálygyógyításába vetett vakbizalom után.

Szinte én érzem kényelmetlenül magam, hogy ilyen méltatlanul mélyre kell süllyedni, és innen cáfolni olyan kijelentéseket, hogy a Leander "mai felkapott tucatmetál" lenne, amelyben "semmi különleges" nincs és amely csont nélkül a mainstream Road, Depresszió képviselte zenei vonalba illeszthető. Ha valaki lelkiismeretesen meghallgatta a lemezt és mindebből ezt hallja ki mind a két kajla fülével, az menthetetlen, felesleges is vitakozni vele, mert ebben a mélységben már hatástalanok az érvek. Ám legyen, úgyis most van a Titanic elsüllyedésének 100 éves évfordulója, hát alámerülök. Az is tragédia, de bizonyos értelemben ez is az. Incompetentia hungarica!

A magyar heavy metal minden szimpátiánk ellenére máig kissé röghözkötött, így egyszerűen bűn nem örülni kollektíve, ha valaki tehetséggel és muzikalitással, a kezdetektől professzionális hozzáállással akar a hazai fém pállott hónaljába némi frissítő illatanyagot juttatni. Köteles Leander és már nemzetközi szinten is bizonyított kiváló muzsikus harcostársa(i) ezt teszik, elvitathatatlan és magas színvonalon, minden tekintetben. Minden más állítás szimpla hozzá nem értésből butaságból és/vagy irigységből fakad. Ezek a tények.

Ha ide eljutottunk, akkor lehet arról vitát nyitni, hogy Leander szövegeivel azért nem mindig könnyű azonosulni, vagy arról, hogy a verselést tekintve is  lehetnének itt-ott talán jobbak. Az is ízlés kérdése, hogy durva (mélyebb hangolású) riffelés és gitárhangzás és ének és a néha már szinte sziruposnak ható "pop" melódiák kontrasztja kinek és mekkora dózisban elviselhető. Ezek jogosan feltehető kérdések, amelyre majd minden érdeklődő megadja a maga válaszát, és ezek szerint fogja szeretni, elviselni, vagy elkerülni a zenekart.

A jutyúbról már megismert és eddig is kiváló hangzású dalaikat is újra felvették, egy-két állkoppantós szólóval (Jozzy és Vörös Attila egyaránt) feltúrbózták, hihetetlen mekkorát dörren az anyag. Hangszeres felkészültségüket, tehetségüket, profizmusukat pedig kizárólag Tökmag Jankók vonhatják kétségbe. Úgyhogy legyetek óvatosak, feleslegesen ne szaladjatok bele óriási önpofonba egy elsietett, zsigerből érkező minősítéssel, csupán azért, mert a maguk erejéből mernek népszerűek és sikeresek lenni!

Túrisas