Kiadó:
Cargo Records
 
Honlapok:
www.empiresofeden.com
myspace.com/empiresofeden

Bevallom, én rohadtul szeretem, ha sikít. Semmi pánik, nyugodtan lehet a szomszédomba költözni, nem vagyok sem pszichopata gyilkos, sem orgazmust kitrombitáltató szexfenomén – no jó, az utóbbi kicsit –, a szirénákat természetesen a nyolcvanas évek metál zenéjén alakult ízlésem pártolja, olyan anakronisztikus maradványt faragva belőlem, akit a fiatalok nyugodtan leinthetnek: nem baj, vállalom. És hogy jön ez az egész ide? Mert az ausztrál gitárfenomén, Stu Marshall vezette Empires Of Eden olyan énekes-válogatottat állított sorba, ahol a belépési követelmény a magas C-vel történő játékos passzolgatás, csak úgy, "úri passziósan". Pedig a banda állandó vokalistája, Louie Gorgievski – Crimnsonfire also – csuklóból hozza a halfordi világszínvonalat, ám a főnök ezúttal is úgy gondolta, nagyobb durranás lesz, ha pacsirtája mellé pár kipróbált énekes madárral is fészket rakat. (Az eddig megjelent két album is hasonló koncepcióban fogant, bár ennyire nem volt erős a hangfelhozatal.)

Rob Rock-ot gondolom senkinek sem kell bemutatni, akinek meg igen, az azonnal hagyja el a blog területét, de itt van a Painkiller releváns zenét játszó Cage torka, Sean Peck is, hogy az inkább a dallamosabb zenékben járatos – és itt is a dallampártiak térfelén játszó – Alessandro Del Vecchio-ról ne is beszéljek. S hogy ki marad még? Az ausztrál "többrehivatottmégsemismersenki" prog-power Eyefear énekese, Danny Cecati, Ronny Munroe, akivel Stu Munroe legutóbbi szólóján már dolgozott együtt, a Jolly-joker Mike Dimeo, és a számomra ismeretlen, ám annál nagyobb meglepetést okozó sikolymester, Vo Simpson.

Természetesen ahogy lenni szokott, egy-két kakukktojás is bekerült a már említett fészekbe: UDO ugyan nagy név, de itt csak arra jó, hogy lehessen mihez viszonyítani a többiek klasszisát, valamint Steve Grimmet, aki jóllehet elismert iparos, de más jellegű hangja itt bizony fakónak tűnhet, bár ez ízlés dolga.

Stu a gitáros mesterek agresszívabb, ám klasszikus hatásokkal is rendelkező fajtájához tartozik, nem volt véletlen hát a vokális támogatás égi-fegyvernemi jellege. A dalok leginkább a Judas szikárabb értékvonalán mozognak – fanatikusoknak Rob Rock vadulósabb korszaka is bevillanhat –, ahol az x tengelyt az énekesek hol keményebb, hol heavy metalosabb dallamai határozzák meg, sőt, Cecati még némi szimfonikus jelleggel is megpróbálkozik: nos, ha a Judas nagyzenekari manírokkal kísérletezik, én leginkább ebben a köntösben tudnám elképzelni a klasszicizálódó papokat. Sajnos a hangzáson érződik a pénztelenség, fakó, és eléggé egybemosott, aminek főként a gitárszólók látják, illetve hallják a kárát, látszik, hogy nem Malmsteen ült a produceri székben… Remélem, Stu is bátrabb lesz legközelebb, mert ennyi spiritusszal igenis kéretik előtérbe hozni magunkat, persze megfelelő arányérzékkel, ha már ilyen csodatorkok játsszák az unterman szerepét.

Gitár- és sikolyínyencek, ez a Ti albumotok, sőt azoknak is teljes szívvel ajánlom, akiknek a legutóbbi Judas album túlságosan rafináltra sikeredett, ebben tuti, nem fogtok csalódni. Sikítson hát mindenki, ahogy a torkán kifér, lányok persze előnyben!

Garael