Kiadó:
InsideOut/Century Media

Honlap:
www.affector.net

Manapság próbálok óvatos lenni a "szupergrúp" elnevezéssel, mert ami nálam már vastagon ebbe a kategóriába tartozik, az másnak körülbelül olyan, mint afgán haduraknak a nyugati típusú demokrácia vagy a Waczak szállóban (Fawlty Towers) Manuelnek az irodalmi brit angolság: "Che???". Pedig az én parallel univerzumomban az Affector tényleg szupergrúp, hiszen itt tüsténkedik Ted Leonard énekes (Enchant, Thought Chamber, Spock's Beard), Collin Leijenaar dobos (Neal Morse, Dilemma) és Michael LePond bőgős (SymphonyX)! Az egyetlen számomra ismeretlen arc, a német gitáros, Daniel Fries, de a lemezt hallgatva neki sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban (sőt valójában ő a produceri feladatokat ellátó Collin Leijenaar-ral együtt az Affector zenei ötletgazdája!)

A német-holland-amerikai koprodukcióban a közös nevező a progresszív rock/metál iránti rajongás, illetve egy egészen más jellegű rajongás, melynek tárgya nem a muzsika világába tartozik, sőt teljes egészében az általunk ismert világ fölött áll. Igen, kérem, ez nyíltan keresztény vállalkozás a bibliás kisegyházak teljes arzenáljával: a magasba lendített karokkal, a hozsannával és a Glory-hallelujával. Az album tematikája is erre a társadalmi rétegre jellemző (bár általában a metáltól sem áll távol). A "Harmagedon" – amint azt már címe is jelzi – a világ végéről, az azt kísérő apokaliptikus jelenségekről és a végítéletről szól, csak éppen nem vérfürdős, kozmikus harcos változatban, hanem sajátosan keresztény szemszögből – az új ég és új föld kinyilatkoztatását várva. Persze nem kell hittérítő demagógiától, teológiai mélységektől tartani, a muzsika önmagában egyáltalán nem olyan, mint amit a "Vidám vasárnap" című zenés-táncos show műsorban megszokhattunk – már aki kínozza magát ilyesmivel.

A szupergrúp jelleget izmosítandó Affektorék jeles vendégeket is meghívtak: billentyűszólóikkal olyan nagynevű muzsikusok járultak hozzá a lemezhez, mint Alex Argento (nálam abszolút kedvenc!), Neal Morse (Transatlantic, Flying Colors), Jordan Rudess (Dream Theater) és Derek Sherinian (Planet X, Black Country Communion). Nem olcsójánoskodtak klasszikus zenei szemplerekkel sem, hanem bevonták a Sinfonietta Consonus nevű lengyel szimfonikus zenekart a stúdiómunkálatokba. Ismerve ennek komoly anyagi vonzatait, elég merész húzásnak tűnik a dolog.

Minden zenész a tőle elvárható, első osztályú minőségi szinten teljesít, különösképpen a Mike Portnoy stílusában mester fokozatott szerzett Collin Leijenaar és a banda "újonca", Daniel Fries, aki nem csak technikailag igen fölkészült, de szólói jó érzékkel fölépítettek és a hangszere is csodásan szól. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy az énekesi posztra Ted Leonard volt a legjobb választás, mert – bár személy szerint nagyon kedvelem érzelmes, kristálytiszta orgánumát – ebben a metálos közegben nem tud igazán érvényesülni, és sajnos a dallamokat sem érzem eléggé fogósnak. Az már régen baj, ha az ember azon kapja magát, hogy a hosszabb instrumentális részeket várja türelmetlenül (szerencsére akad belőlük bőven).

Ettől függetlenül a műfajon belül zeneileg ez egy remek produkció, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy lecsússzon majd az évet összesítő toplistámról. Ez még akkor is így van, hogy a sokadik hallgatás után sem tudnék visszaénekelni talán egyetlen refrént sem. Ez azért gáz… Collin Leijenaar-nak Neal Morse mellett, Ted Leonard-nak pedig a Spock's Beard-ben kell még sokat fejlődnie dallamérzékenységből. Akkor talán majd nem olyan benyomást kelt a muzsikájuk, mintha egy instrumentális projektbe a stúdiómunkálatok közben, kvázi a 24. órában hívtak volna meg egy énekest.

Tartuffe