Kiadó:
Hammer Edition

Honlap:
www.manowar.com

H. Sanyi memoárjai óta tudjuk, hogy Eric Adams is természetesen igazmondó hősünktől kapta az ihletet: az '50-es évek elején íródott, "Harccal a világbéke árulói ellen" c. népnevelő brossúra Sanyin keresztül került az éppen ötlet hiányban szenvedő metál pacsirta kezébe. A 12 oldalas ideológiai kiadvány aztán mintegy húsz évre elég volt Manóvár kapitányának, hogy ha kifogyott az ihlet – melyet David DeFeis lopott el garázda és csalárd módon, hogy mostanában suttogásokba, sikolyokba, valamint ótvar hangzásba oltsa azt – fel-felfrissítse a harci hevületet. Nos, mi ez, ha nem a metál internacionalista jellegének megteremtése, ahol az osztályellenséget az imperialisták helyett azon sikeres stílusok képviselői jelentik, akik nem borulnak térdre minden Manowar himnusz hallatán –  és persze nem tudják elég sietősen elhagyni a termet.

A legutóbbi produktum aztán példásan mutatta, hogy a pogány forrású klerikális reakció nem tesz jót a világbékének, és ha már ilyesmit akarunk megzenésíteni, akkor arra a "Fel vörösök, proletárok", valamint a "Harcra szólít a béke"-féle kommunista indulók dallamvilága a megfelelő, nem pedig az olyan értelmiségi aknamunkának köszönhető álművészet, mint az opera.

Szerencsére DeMaio parancsnokot nem sikerült végleg megtéveszteni, az önkritika hatására aztán visszatért a csapat ahhoz, amihez leginkább ért. A "The Lord Of Steel" c. új opusz – ahol az eredeti "sztahanovista kohász" fejezetet fordították némi művészi szabadsággal az acél urára – amolyan vissza a gyökerekhez típusú album lett, melyben a visszatérést ugyan nem igazán a legkorábbi évek panteisztikus, doomolós világa jelenti – bár a "Black List" valahonnan onnan érkezett –, ám most azok csaphatnak örömmel egyet a levegőbe, akiket a "House of Death", vagy a "Kings Of Metal" egyértelmű himnuszai késztettek térdre borulásra.

Az elöljárói ukáz tehát egyértelműen határozta meg a direktívát: francba a billentyűs, álklasszikus töltelékekkel, az osztályidegen mesterkedésekkel, és igazi munkásököl módjára, minden sallangtól mentesen sújtsunk le mindazokra, akik szerint nem a Manowar a legjobb banda a világon. Ennek következtében aztán indulásként olyan egyértelműséggel csapnak szét a kétkedők között, amit már régen tapasztaltunk. A lemez címadója és a "bámulatos" nyelvi leleménnyel alkotott "Manowarriors" a legutóbbi EP szikár slágerteremtését – "God Or Man", "Let The Gods Decide" – folytatja, melyhez a "Touch The Sky" és a Stallone-féle Expendables II akció-mozi filmzenéje csatlakozik utóvédnek. A filmzene ezúttal szerencsére nem klasszikusok formájában ölt testet, jóllehet az új Rodriguez western, az "El Gringo" echte, rockos himnuszába a műfaji kliséknek megfelelően sikerült némi Morricone vadnyugati feelinget csempészni, ez azonban csak használ a folyamatos zenei hentelésnek. Az olyan kiabálós, ökölrázós indulók, mint a záró "Annihiliation" és a "Hail, Kill And Die" méltó keretet adnak a minden rafináltságot nélkülöző koncepciónak, melyet a széttorzított basszgitárral gyomrot püfölő hangzás és a régi-új dobos minimalista ütemezése emel csatahősi magasságokba – ez bizony most nem a költészet és a mitológia ideje, hanem a harcé. Halál hát az imperialistákra, a Manowar jött, látott, győzött – legalábbis nálam, pedig nem is komálom az ötvenes éveket!

Garael