Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.domainband.de

Tartuffe kolléga által feldobott magas labdát muszáj leütnöm: tanult barátommal ellentétben mivel én nem csak szeretem, hanem értem is az irodalmat, egy olyan műelemzéssel – autentikusan, ugye, mert irodalmár körökben a kritika szónak kissé más a jelentése – állok elő, aminek tárgya azt a művet dolgozza fel, mely a német Sturm und Drang mozgalom egyik alapvető darabjaként teremtett a 18. században divatformáló irányzatot. Az androgün, érzékeny férfi archetípusát –, aki nem titkoltan képes egész csomag papírzsepit telesírni szerelmi bánata következtében, sőt, még öngyilkosságra is hajlandó – Goethe teremtette meg, követendő mintát szolgáltatva a szuiciditást – helyesen – elutasító korabeli polgári normákkal szembehelyezkedő magatartásnak. (Hogy milyen ciklikusan változik az ifjúság, mikor gimnáziumban kötelező olvasmányként elemeztük a művet, többedmagammal röhögtük el hangosan magunkat a patetikus érzelmeket hűen tolmácsoló tanár előadásán – illetve az ifjú Werther szenvedésein: hiába, a szocialista öntudattal rendelkező kamasznak a pártért illett meghalnia, nem a csajokért…)  Ez eddig rendben is volna, ám a feldolgozást választó zenei irányzat nem a melodrámára hajlamos gótikus rock/metál, ahol minden rímre juthat egy érfelvágást elősegítő zenei búbánat, megfelelő szinkronitást kölcsönözve a hangulatnak és a szövegi tartalomnak, hanem veretes, neoklasszikus gitárszólamokkal bolondított melodikus metál, ami ha tartalmaz is némi érzelmi "hullámlatot", mégis inkább csatába hív, mintsem zokogó-partira.

Nem is tudom, hogyan maradhatott ki a szórásból 2009-ben a német Domain koncept-műve, pedig biztos, hogy nem a könnyek homályosították el kutató szemeimet a CD-tékák polcai előtt, ráadásul a csapat a gyíkkirály, Carsten Schulz révén régi kedvencem, kivel a "Stardawn" album ismertetett meg igazán. Ezúttal azonban már nem ő, hanem a Tokyo Blade-ből ismerős Nicolaj Ruhnow állt a mikrofon elé: érzelemmel telített, kissé modoros, tenorszerű hangja tökéletes választás volt Schulz után, akinek némileg sarkosabb vokalizálása az ifjú Werthert minden bizonnyal vigyázzba állította volna, és akkor hol marad a romantikus hitelesség? Ruhnow remek, azonnal ható dallamokkal pakolta tele az érzelmi stációkat megjelenítő szerzeményeket, a főszerepet mégsem ő, hanem a banda főnöke, Axel "Ironfinger" Ritt (tudom, ennyire hülye becenevet ritkán látni, még szerencse, hogy vasujj helyett nem fakézre esett a választás, ami egy gitáros esetében azt hiszem, nem túl szerencsés) játssza, kinek neoklasszikus, arpeggios futamaitól a koncepciótól ellentétben nem jólétre, hanem jókedvre "szenderül" a tisztelt publikum. Ritt elévülhetetlen érdeme, hogy dalokban tud gondolkodni, és nem a szólók kellemetlen, de szükséges töltelékeiben, így aztán az is élvezettel hallgatja a futamokat, kinek nem kottával van tele az agya (nem, nem oldalunk kollégájára gondoltam, bár minden bizonnyal szívesen venné, ha a csinosabb női olvasók – remélem, van ilyen – fantáziáiban ő lenne a főhős).

A Domain némileg meghökkentő témaválasztását a zenei megvalósítás igazolta, ráadásul a szentimentális témából sikerült kifacsarni még egy echte Painkilleres Judas parafrázist is – hallgasd csak meg a beszédes című "Inner Rage"-et – mi ez hát, ha nem romantikus regényekbe kívánkozó hőstett? Legalábbis zenei értelemben és még öngyilok sem kell hozzá.

Garael