Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
www.soulspell.com

Értik ezek a brazilok a csapatépítés csínját-bínját, legalábbis itt, Metálországban. Mert emlékezzünk csak, 2005-ben egy Renato Tribuzy nevezetű gitárosnak sikerült a lehetetlen: egyetlen projektben szerepeltetni Bruce Dickinsont, Ralf Scheeperst és minden speed metalok legfelkentebb főgeneralisszimuszát, az addig a bárcát mereven elutasító Michael Kiskét. A project aztán be is futotta a maga karrierét, az egyetlen lemezre épülő turnéból még egy live album is született, no persze a siker ilyen nevekkel borítékolható volt, főleg, hogy a produceri munkákat a dinoszauruszok zenei életre keltője, Roy Z vállalta magára.

Ezek után aztán senki sem csodálkozhat azon, hogy egy olyan országban, ahol találomra eldobva egy követ, nagy valószínűséggel egy, az OKJ 5.5 tanfolyamot ösztönből abszolváló metál-istent találunk el, hamarosan a fémoperai irodalomból doktoráló professzor éled öntudatra. Heleno Vale, a számomra ismeretlen dobos újfent bizonyította, hogy a tehetségek gyakran az ismeretlenség homályából törve mutatnak középső ujjat a zenei tehetségkutatóknak, a már harmadik részénél járó koncept-album a maga nemében méltó társa az Avantasiának, vagy Ayreon mester hasonszőrű munkáinak. A koncepció persze ismerős lehet: az alapcsapatra épülő muzsikusokat a történetnek megfelelő karakterekhez illő vendégek egészítik ki, az sem baj, ha a szakma krémjéből iderittyentve őket. A társaság illusztris, bár meg kell mondjam, hogy csak ebben az évben annyi ismeretlen brazil vokál-fenomént halottam, hogy azok nemhogy egy, de egy tucatnyi operához is elegendő mennyiségű szerepet tudnának prezentálni, kettős szereposztás nélkül…

Az idei album talán legnagyobb énekes neve Tim Ripper Owens, aki hozza is a tőle megszokott sziréna-színvonalat, nála csak a brazil Carlos Zema alakít nagyobbat – tudjátok, ő ugrott be Kelly Carpenter helyett az Outworldbe –, akinek számomra olyan a hangja, mint mazochistának a korbács: elvileg fájnia kéne, gyakorlatilag azonban nagyon jóóóóóóó! Érdekes, hogy ezt a tökös-macsós, rekedtes-üvöltős- sztratoszférába könnyedén szökkenő, ám a tenorisztikus éneklési módot is könnyedén prezentáló, brutál nehéz stílus mennyire kedvelt a kontinensnyi országban, és erre itt van az újabb bizonyíték. A női szerepre is van hazai beltenyészet, ennek ellenére a már rutinosnak mondható Sommerville viszi a prímet, aki csípi Amandát, annak most sem fog csalódást okozni.

A Soulspell darabok egyébként jóllehet, a speedelős euro-metálon alapulnak, jelen album első fele, hála a kiemelt, progresszív billentyűjátéknak, inkább juttathatja eszünkbe Ayreon mester munkáit, mintsem a germán vonalon etalon Avantasiát, sőt, a "Rescue Into The Storm" kifacsart témáit hallva egyszerre idéződik fel az Outworld és a Beyond Twilight szelleme is. Ennek megfelelően kell egy-két hallgatás, míg a dallamok igazán beleülnek a fülbe, kivéve a nyitó, epikus hosszúságú tételt és a "Change The Tide"-ot, ami igazából egy echte germán metál himnusz, de lényegében mindegyik szerzemény tartalmaz olyan, azonnal megjegyezhető részeket, melyek megfelelő kapaszkodót nyújtanak a progresszív részek sikeres feldolgozásához. Kedvencem az Owens által felvezetett "The Dead Tree", ami egyetlen szerzeményben sűríti össze mindazt, ami jó a SoulSpellben, aki tehát türelmetlen típus, vagy kevés az ideje, kezdjen nyugodtan ezzel.

Kinek nem ajánlom az albumot? Akiket untatnak a precíz gitár- és billentyűszólók, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a galoppból a progresszív részeket, és akit idegesítenek a több oktávos énekesek, egyébként is unják a szimfonikus köntösbe bújtatott koncept sztorikat és a himnuszokra kihelyezett érzelmi játszadozást. Nekik kívánom izgalomnak a Derricket, én azonban maradok a stílus megkövesedett híve, még akkor is, ha többek szerint ez a lemez már többször is lejárt.

Garael