Kiadó:
Inside Out

Honlap:
www.beardfishband.com

Bevallom, magam is meglepődtem, hogy erről a több mint tíz éves, hét lemezes zenekarról (de minimum hat, még akkor is, ha a "Sleeping In Traffic: Part One – Part Two" albumokat egy duplának vesszük) még nem jelent meg írás itt. Pedig veretes, '70-es években gyökeredző progresszív rockot játszanak ők is, ráadásul nem is ügyetlenül, és talán még azt is elmondhatjuk, némiképp – saját korlátaik között ugyan, amit elsősorban a múltba révedő mentalitásukkal maguk építenek – törekednek az egyéni hang megtalálására, kialakítására és a műfaj (meg nem újítására ugyan, de legalább) enyhe felrázására.

Hogy ez a vállalás mennyire sikeres, azt talán jelzi a fent említett jelenlét hiánya, még egy ilyen, alapvetően progresszív beállítottságú oldal esetén is. (Volt legalábbis, amíg Garaellel, CsiGabiGával be nem hoztuk ide a powert, a könnyedebb irányzatokat és a tufa thrash/heavy metalt – már csak egy death/gothic arc kéne, és akkor előttünk a csillagos ég...) Visszakanyarodva a svédekhez: úgy érzem, némileg alul-reprezentáltak és alul-értékeltek (nem csak itt), amit jórészt maguknak köszönhetnek persze.

Leginkább azért, mert elég konokul ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez, melyek művészi jelleggel, időnként a King Crimsonhoz hasonló összetettségű dalokban és nehezen emészthető albumokban ölt testet, minimális engedményeket téve az élvezhetőség, könnyebb befogadhatóság, egy szóval a hallgatók kiszolgálása irányába. Bár éppen a legutolsó korongjukon (Mammoth) mintha elmozdultak volna egy csöppet a modernebb témák, riffelés irányába, összhangban azzal, hogy újabban az Inside Out is próbálja képbe hozni a bandát, betolva a őket előzenekarnak menőbb arcok elé. (Amúgy Portnoy is csipázza a burájukat, ezért próbálja segíteni a csapatot, meghívta őket a Progressive Nationre, és a Flying Colorsnak is nyithattak az idei turnéjukon – más kérdés, hogy előbbire mégsem jutottak el az SPV csődje miatt.)

Szóval itt a "Void", ami újra elég agyas és elborult cucc, mégis jobban bejön, mint az elődje. Fenntartásokkal persze. Nem is ők lennének, ha nem szúrnák el az első remek háromnegyed órát 3 lassú és feleslegesen hosszú számmal a végén, melyből egyik egy korábbinak a zongorás-énekes változata. Nem olyan jó ez a nóta, gyerekek, hogy muszáj lett volna még egyszer! Szóval legyen a kezed ügyében a távirányító, hogy léptetni tudj, ha már unod a banánt a grand fináléra. A korong első fele amúgy nagyon is rendben van, oldschool, vintage hangzással és felfogással készült, de mindig érkezik egy ügyes riff és modernebb téma, amikor már éppen bebóbiskolnál. Szóval egyben van ez a banda, na, de egy olyan bulira, ahol ők a főzenekar – mivel az egyéb tudatmódosító szerek tiltva vannak – csak nagyobb mennyiségű alkohol birtokában neveznék be azért. Biztos, ami biztos.

Kotta