Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/molicsrock

Megmondom őszintén, Molics Zsolt új/régi albuma hallgatásának majdnem prekoncepcióval álltam neki, mikor a beharangozóban a minden bizonnyal jó szándékú énekes rocktestvéreihez intézte szavait – mármint azokhoz a hallgatókhoz, esetlegesen zenészekhez, akik megveszik, meghallgatják az "Ötvözet" címmel ellátott retrospektív lemezt. Ezzel az idealizált képpel – mármint a testvériség, az együvé tartozás, a tolerancia és empátia jellemezte muzikális világgal – pedig már mentorom, H. Sanyi is leszámolt, aki életének egy szakaszában a magyar zenei élet meghatározó alakja volt, és visszaemlékezéseiben így vallott erről az időszakról:

"Jómagam pályám során sokszor kerültem kapcsolatba a politikával, amit aztán a magyar rockzenei életben folytatott tevékenységem során remekül tudtam kamatoztatni: e két területnél több álnoksággal, kétszínűséggel és sárdobálással ugyanis csak a tudományos életben és egy általános iskola csupa hölgyből álló tantestületében találkoztam, ami ellen néha a legnehezebb titkosügynöki mesterkurzus biztosította szuperképességek is kevésnek bizonyultak. Ez persze nem jelentett mindenki számára hátrányt, két Nobel díjra jelölt magyar pszichiáter és három akadémikus szociológus is évekig tartó kutatási forrást talált a magyar zenei rockélet szereplőinek pszichés, mentális és csoportdevianciáit tanulmányozva, igaz, hogy ezen tudósokból a legtehetségesebb aztán inkább a bolondok házába távozott, mivel elege lett az irracionalitásból."

No, persze, Sándor minden bizonnyal nem találkozott azokkal a remek magyar zenész emberekkel, akik éppen zenei tevékenységének időszakában mentek el a kolostorokba a jámbor szerzeteseket a testvériség és az önkritika fogalmára oktatni, éppen ezért ne is vegyük komolyan a szavait, félre hát a fenntartásokkal! Mert azt még a legcinikusabb, modern metállétbe belefeledkezett kritikus is elismerheti, hogy a lemezen szereplő életmű nagy része a magyar metál történelem meghatározó momentumait idézik, és ha a mesékben élnénk, ahol a jó mindig győz, akkor minimum a Classicának, és a Senecának is ott kellene ragyogni a nagy metál zenéskönyv arany oldalain. Az már csak hab a tortán, hogy a Moby Dick egyik legtradicionálisabb metál nótáját egy más osztályban játszó hanggal hallhatjuk – mindamellett, hogy az énekes stílusát már nem jellemzik azok a Tate-i sikolyok, melyek Redneck Imit, a HRM munkatársát és a Tüzesvíz valamikori DJ-jét is libabőrözésre késztették, mikor Zsolt a felhangzó egyik Queensryche nótára spontánul felénekelve a sorokat, tökéletesen idézte meg a magyar királynő birodalmát. Aki tehát elfogadja, hogy barátunk – bocsánat, testvérünk – jelenlegi stílusát nem Kiske és Tate, hanem az amerikai power dalnokok reszelősebb, ám bikabőgetően erőteljes és klasszis tónusa jellemzi, azt minden bizonnyal élvezettel fogja hallgatni a klasszikusokat, még akkor is, ha a fülébe a régebbi verzió égett bele.

Én személy szerint többet szemezgettem volna a két említett klasszikus album terméseiből, a Mamut véleményem szerint túl friss ahhoz, hogy visszatekintsünk rá – még akkor is, ha a vonatkozó két dal élvezetes transzformálódáson ment keresztül –, de talán jobban rá fogja irányítani azon nosztalgiázni vágyók figyelmét is a 2007-ben kiadott lemezre, akik időközben már nem követték hősünk munkásságát. Mert nekik legyen mondva, megéri megvenni az albumot, és nem csak azért, mert a dalokat újra felvették, és hát a mának megfelelő minőséggel dörrennek meg, hanem mert egyfajta korszellemet is belepréseltek a korongba a közreműködő zenészek, ami már csak azért is elismerésre méltó, mert a múltidézés ellenére nem lett avitt a dolog – ez persze a minőség kortalan tulajdonságának köszönhető. Vagy a Sámánok varázserejének…

Garael