Kiadó:
SPV records

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

 Az új ARP lemez első dalát meghallgatva rögtön az ugrott az eszembe, hogy belinkelem a legutóbbi album kritikáját, de aztán rájöttem, hogy nem tehetem, két okból sem: egyrészt nem akarom hülyének nézni az olvasót – eleget néz ő engem annak, ugye –, másrészt mert ez a lemez gyengébb, mint a "Cirlce Of The Oath" volt. Hiába ismerem el germán gitárhősünket tehetséges dalszerzőnek, ha most érkezett el az a pillanat, mikor már szemernyi izgalmat sem okoz ugyanannak a dallamváznak a felböfögése, még akkor sem, ha olyan énekes teszi ezt, akitől egy más zenei alappal ezt a produktumot is érdeklődve hallgatnám.

Lehet, persze, hogy valóban gyengébbre sikeredtek a mostani dalok, még azon ARP hallgatók számára is, akik a Rainbow-szellem legtehetségesebb megidézőjének tartják a mestert, ha meg nem, akkor minden bizonnyal én változtam a legutóbbi lemez óta. Pedig van egy-két, önmagához mérten új momentum – ilyen a teljesen felesleges intrót követő dal friss riffelése, vagy a "Changing Times" galoppos ütemei és szólójának íve, de mit csináljak, ha harmadik hallgatásra sem tudom a dallamok zömét visszaidézni, amelyeket meg igen, azokat azért, mert egyszer (kétszer, háromszor) már megírta őket korábban német barátunk. A lemez csúcspontja – mert az azért van neki, azt el kell ismerni –  egyébként a kissé (nagyon) Black Sabbath hangulatú, hammondos "Touching Heaven", és talán még lelkesedni is tudnék érte, ha nem állna talpon magában a nagy sivár dallampusztaságon, olyan daliásan, hogy már-már várom a katonák feltűnését a határban, hogy megkérdezzék ezt a tikkadt, kreativitás után hiába legelésző szöcskenyájak között erősködő legényt: hé paraszt, melyik út vezet Budára?

Nem csodálkozom, hogy Terrana is beleunt a kooperációba, azon viszont annál inkább, hogy egy valódi ex-Rainbow tagot, a metál-világban elismert Bobby Rondinellit sikerült a feladatnak megnyerni, aki ugyanolyan jól végzi feladatát, mint neves elődje. Hiába, Rudi kapcsolatteremtő képessége vitathatatlan, aki ennyi neves zenészt tud megnyerni magának, annak vagy nagyon jó a bora, vagy nagyon sok pénze van – a zenei tehetségről nem beszélek, mert ebben a kérdésben igencsak megosztóak a vélemények.

Azt azért muszáj leírnom, hogy az ARP most sem a mesterről szól, még akkor sem, ha a dalokat ő jegyzi – azok bizony kevesek az üdvösséghez: állítom, hogy a balhét ismét Gioeli viszi el a hátán, de ezt már annyiszor leírtam, hogy minden bizonnyal unalmas az olvasóknak. Akik szerint meg nincs igazam, azok legalább mérgelődhetnek egyet, úgy, ahogy én a feleslegesen elnyújtott, copy + paste-tel készített záróförmedvényen, melyben minden rosszat fellelhetünk, amiért szidni lehet Rudit.

Ugyan a lemez bónuszokkal kiegészített változata is elérhető már, de megmondom őszintén, nem szavaztam annyi bizalmat a két plusz szerzeménynek, hogy meghallgassam őket. Pedig a kettes a lemez varázsszáma: ennyi, számomra élvezhető momentumot találtam ugyanis rajta. Remélem, az olvasók között lesz olyan, aki előbbre fog jutni a számegyenesen.

Garael