Kiadó:
Periferic Records

Honlap:
www.facebook.com/pages/Tompox-zenekar/149341438452535

Minden szülőnek a saját gyereke a legszebb. Azt szereti, ha a barátok is így látják, cirógatják, kézbe fogják, gügyögnek neki és az egekig dicsérik. "Nincs még egy ilyen szép gyerek a világon! Az enyém is torzszülöttként jött a világra, csak időközben kikupálódott." Vagy valami hasonlót vártak, nem? Még inkább így vannak ezzel a rockzenészek. Hiszen valahol minden dal a saját gyermekük. Aztán jön egy sehonnai bitang ember, és leszólja a babát. "Nézd már, ennek vörös a haja, pedig az apja se ír, az anyja meg nem is olvas! (Hehe.) És úgy jött a világra, hogy még egy nyamvadt gitár sincs a kezében! Milyen rocker csemete ez?" Hát hiányzik ez valakinek? Ezért is lepett meg, hogy a Tompox menedzsere, Kerbolt Attila a kezembe nyomta a második babát, pedig az elsőt is "leszóltam", hogy az anyjára hasonlít. (Vagy ha úgy tetszik, az anyazenekarára.) Na, de mit csináljak, ha így van? Pócs Tamás (alias Tompox) évekig - mit évekig, évtizedekig - zenélt a Solarisban (na meg a Napoleon Boulevardban, ami zeneileg kevésbé volt dicséretre méltó, ám üzletileg mindenképpen sikeresebb), később pedig Solaris Tribute Bandként működtek. Ez a rész egyébként kicsit zavaros, korábban Tompox voltak, majd Solaris Tribute Bandre változtatták a nevüket, ezzel párhuzamosan kiadták az első Tompox lemezt, amin szégyellik, hogy a Solarisra hasonlítanak. Aztán megint névváltoztatás Tompoxra. Kicsit hasonlít az első gyerek nevére: "Hungarian Eclectic". Pedig ha perzsamacska lenne, büszke lehetne a pedigréjére! (Én már csak tudom, négy és fél perzsamacskám van otthon, három perzsa és három félperzsa.)

Itt van hát ez a második gyerek, aki valóban sokkal kevésbé hasonlít az anyjára. Talán mert más az anyja! Fura népség ez a rockzenészeké. Az embernél azt mondják, csak az anya biztos. Rockereknél még az sem! De tényleg! Ez a lemez már csak olyan, mint egy másod-unokatestvér. Van benne Solaris íz bőven (a fuvola miatt egyébként is nehéz lenne letagadni, hacsak át nem mennek Minibe, és akkor ezentúl a "Vissza a városba" fog szólni Tompox koncerteken), de van valami új, valami sokkal érdekesebb. A borító szerint Alapi István bábáskodott a megszületésénél. Lehet, hogy ő az anya?

De kezdjük a statisztikai adatokkal.
A baba neve: "The Dark Side Of The Sun" (ha már a Moont elsütötték 40 éve "pinkfloydék")
Születési dátuma: 2013. június 14. (hát a jókívánságokkal jól lemaradtam)
Születési helye: egy kórház a város szélén (Periferic Records)
Szülei (zeneszerzők): Balla Endre és Pócs Tamás, de "besegített" Berdár Gábor, Tasi Ádám és Szula Péter (mint zenekari tagok), valamint ott "kotnyeleskedett még" Alapi István gitárjával, Sárik Péter elektromos zongorája mögül, Elek István szaxofonját fújva, Standovár Róbert a szájával (próza) és a Semmelweis Vegyeskórus zengett mindehhez ódákat.
A születés körül bábáskodott (hangmérnökként és zenei rendezőként) Alapi István és az apa, Pócs Tamás Tompox.
Súlya: 100 gramm (tokkal-vonóval)
Haja színe (borítója): vörös (hehe, pedig..., de ezt hagyjuk!)

Ha már itt tartunk, vegyük akkor a haja színét! Ez a minimalista koncepció már az első lemezen sem tetszett, de egyszer még jó volt poénnak a nap, mint tojássárgája. Bár a "Hungarian Eclectic" címhez abszolút nem kapcsolódott. Ehhez a címhez kapcsolódna az a fekete alap, de most bezzeg vörös a "Sötét oldal"! Koncepciótlannak és olyan T...O gazdaságos megoldásnak tűnik. De legyünk őszinték, a mai lemezeladási trendek ismeretében én sem költenék sokat a borítóra. Legfeljebb keresnék egy kreatívabb barátot.

Az első ismerkedésen tehát túl vagyunk. Nem szép a gyerek, de ettől még lehet okos! Nos, az tény, hogy rafinált. Az elsőszülött anyakomplexusát levetkőzve sokkal nyitottabb a világra, cserébe reméli, hogy a világ is nyitottabb lesz őrá. Miközben a kerettörténet átlép a "Tizenegyedik dimenzió"-ból a "Tizenkettedik dimenzió"-ba, az égi kórusok hangjától néha "Gammapolisz"-ban érzem magam, miközben a fentebb említett bába, Alapi István olyan szólót tesz le elénk, amellyel egy "Elefánt"-ot is leterítene. Aztán a címadó "The Dark Side Of The Sun"-ban megkapom azt a Solaris világot, amit úgy szeretek. Bő tíz perces kompozíció, jól elkülöníthető testrészekkel, vagy ha úgy tetszik, tételekkel, megspékelve ízes fuvolafutamokkal. Ha folytatjuk a baba szemlélését, először is ránk tüsszent egy harciasat ("Meteor") az édes kis pofijából, majd megcsodálhatjuk a köldökét a még kilógó köldökzsinór-csonkkal ("Polaris"), hogy eljussunk "A Vénusz dombjá"-ig. Szóval kislány. Ezt eddig nem is mondtam. És itt egy másik monumentálisabb tétel, vagy ahogy egyik kedvenc prog-bandám, a svéd A.C.T. szokta feltüntetni: "The Long One". A "Sunrise", ahogy neve is mutatja, épp az ellentéte a "Dark Side"-nak. Megint erősebbé vált az az íz, ami ugyan nem "Időrabló", de mind a billentyűk hangszínében, mind a dallamvilágban, sőt még a gitárjátékban is ott van. Pedig most nem is Alapi brillíroz! Szóval, ha a "Meteor"-ban a képünkbe prüszkölt egy kis Solarist a korai három-négypercesek világából, akkor most ránk spriccel egy jó adag Omegát, amit valahol a "Csillagok útján" szedett össze. Mert a babának szükségletei vannak. Eszik, pisil, meg minden. Csak aludni nem akar. Ami azt jelenti, hogy minket sem hagy aludni egy percre sem. Mert az is a szükséglete, hogy vele foglalkozzunk minden pillanatban. És ki is követeli a figyelmünket. Hol egy hard rockosabb "Napalm"-mal bombáz (Most mi van, lekakiltál?), hol egy kicsit jazz-rockosabb "Menüett"-et mutat be. (Jé, már jár is baba! Sőt, táncol!) Nekem ez a klipnóta nagyon bejön. Az alaptéma annyira jó, hogy akkor is leírom, ha meglincselnek: a Solaris legszebb pillanatait idézi. Mégis több, mint egy egyszerű klón. Talán Alapi hatása, de valahogy itt több teret kap az improvizáció. A szolariszos muzsikának egyetlen hibája, hogy túlkomponált. Bár zseniális hangszeres tudást követel, ugyanakkor éppoly kötött, mint egy szimfonikus zenekar. Kevés a lehetőség a szólókra. Ezt látom kicsit megtörni itt.

Búcsúzóul kapunk egy utóiratot ("P.S. With Friends"), ami akár egy bónusz dal, elénk vetíti a baba jövőképét. Mert már az is van neki! A jazz-rock irányt még inkább előtérbe helyezve az itt csak közreműködő szaxofonost, Elek Istvánt a zenekar hatodik tagjává léptették elő. Bár ebben a nótában ez nem jön ki, de élőben láttam: a fuvola-szaxi páros teljesen új ízt ad a zenének. Ha nem egy babáról beszélnénk, esküszöm, most pajzán gondolataim támadnának!

Ennek a zenének az alfája és az ómegája a Solaris és az Omega. Punktum. Megfejelve mindez némi jazz-rock hatással. Kocsiban hallgatni nem jó. Próbáltam. Ha az útra figyelsz, elmegy melletted a zene. Ha a zenére koncentrálsz, elmész a Stop tábla mellett. De ha otthon van egy órácskád, akkor tedd be a lejátszódba, dőlj hátra a kanapédon, és szenteld neki minden figyelmedet! Mert ez a baba igényli a figyelmet. Az ő sírása nem háttérzaj a családi veszekedéshez, hanem jelzés, hogy "Foglalkozz velem! Hallgass meg engem is!" És ha ezt át tudod ültetni az igazi gyerekedre is, akkor ez a kiadvány már nem volt hiábavaló.

CsiGabiGa