Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.endofparadise.hu

A nyolcvanas évekbe ragadt tipikus magyar heavy metal – volt sommázott, és nem éppen hízelgőnek szánt kritikája egyik kollégának, aki meghallgatta az End Of Paradise nevű, 2008 óta létező magyar csapat új EP-jét. Szerencsére a Dionysos Rising blogján nem mindig beszélünk egy nyelvet, ami Bábel esetétől eltérően nem vezet káoszhoz, és arra, hogy a nyelv mellett a fül esetében sem azonos értékítélet mentén gyűjtjük a hangokat, bizonyíték ez az ismertető is, amit epe helyett mézbe mártott tollal írok…

Mert hiába is próbáljuk a metalt egyfajta evolúciós folyamatba leképezni, ahol az őstörténetet a nyolcvanas évek csapatai, és az abból kinövő utódzenekarok jelentik, a rajongók meghatározott hányada egyfajta panteisztikus ősközösségi tudatformába vágyakozva keresi azokat a zenei mintákat, melyek annak idején elindították a metál szocializációs útján. Lehet, persze, hogy ez néhány, zeneileg komplexebb megoldásokat priorizáló hallgató esetében lesajnáló legyintést vált ki, de lelkük rajta, az ősközösségben éppen az egyszerűség volt a legszebb, a civilizáció pedig úgyis csak a stresszel összefüggő betegségeket termelte ki. (Hogy volt egyéb, pozitív hozadéka is, arról most inkább szemérmesen hallgatok…).

Az End Of Paradise, mint ahogy sejthető, nyíltan vállalja fel azokat a ma is "piacvezető" magyar csapatokat, melyek 30 éve határozzák meg a színteret, még akkor is, ha a hangzás és a riffek inkább idézik Kalapács Józsi szóló dolgait, mint a példaképül megnevezett Ossianét, ráadásul olyan fiatalos hevülettel, ami nem csak sebességet, de egy olimpiai bajnokságra is elegendő súlyt is hordoz magában. Az együttes által megküldött kislemez egyik legnagyobb meglepetése a kezdő, "Ébredj Fel" c. számban felharsanó énekhang, ami a már említett Kalapács József és Pataki Attila tökéletes genetikai mixtúrája, olyan átütő erőt produkálva, amivel a magyar karate válogatott évekre előre megnyerhetné a cseréptörő világbajnokságot. Nem csodálom egyébként, hogy az X-faktorban is próbálkozó Feltein Attilának nem termett sok babér a tehetségkutatóban: ez bizony nem kommersz irányba terelhető r'n'b nyávogás – horzsol és reszel, de ha kell, felugrik a padlásra is egy-két hangjegyet keresni.

Az instrumentális szekció teszi a dolgát, és hiába hallatszik, hogy képzett zenészekről van szó, én bizony kicsit több "magamutogatást" is elvárnék, amúgy szólók formájában, mert ugyan mindig kell egy csapat, de ez nem azt jelenti, hogy néha nem lehet metál-pózba vágva magunkat nekiereszteni a hangszereket. Ez azonban talán az egyetlen olyan szegmens, amivel nem vagyok teljesen elégedett, a dalok a maguk tökös-fémes módján szinte azonnal ható slágerek, a szövegek pedig – melyek hol a marginalizálódott kisember tévelygését, hol az akasztására váró elítélt utolsó gondolatait dolgozzák fel – megfelelően idomulnak a zenei hangulat teremtette szikár érzésvilághoz. (Annyit azért megjegyeznék, hogy a címből nekem nagyon hiányzik az a bizonyos "az".)

Kellemes meglepetés az End Of Paradise EP-je, és ha a nagylemez is hasonló színvonalon képes maradni, akkor a Wisdommal együtt talán a NWOHHM újbóli támadásának lehetünk fül- és kortanúi.

 A lemez teljes egészében meghallgatható ITT.

Garael