Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.battleaxemetal.com

Emlékszem, egy minden idők legrosszabb borítói listán láttam egyszer ezen banda "Burn This Town" című LP-jét, meglehetősen előkelő helyen. Szó se róla, kevés gázosabb van a lemezgyűjteményemben e tekintetben, pedig van ott még csemege bőven. Zeneileg viszont nem érheti szó a ház elejének támasztott csatabárdot, mert kellemes hallgatnivaló az az 1983-as anyag, úgy rémlik, még azon osztálytársaim is átmásolták maguknak anno, akik amúgy nem voltak oda a heavy metalért.

Itt hát a nagy újjáalakulás (2007) és annak hosszan kihordott, nehezen megszült gyermeke. De most komolyan, mit remél egy ilyen őskövület NWOBHM banda 2014-ben? Valószínűleg semmit, csak nosztalgiáznak egy kicsit az öregek. Olyasmi lehet ez nálunk, mint nálam a tízévente összerántott foci a gyerekkori haverokkal. Erőltetni kell, akkor is, ha – tudva, hogy a köztes időszakban egyikünk se sportolt semmit – ezen alkalmak komoly valószínűséggel végződnek a traumatológiai ügyeleten. Némi küzdelem nélkül viszont nem esne jól a mindezt követő, megérdemelt, menetrendszerű fröccsözés. Ősi ösztönök törnek fel ilyenkor a férfiemberből: harc, ivászat, majd hazatérve meghágni az asszonyt – így téve büszkévé őseinket (copyright by Thor).

A "Heavy Metal Sanctuary" túl ezen analógián is épp megfelelő hátérmuzsika amúgy a harchoz-ivászathoz, de talán még a meghágáshoz is. A tradíciónak és az elvárásoknak maximálisan megfelelő, ökölrázós rock-himnuszokat sikerült ugyanis írnia a brit brigádnak ezúttal is, az egyetlen általam érzékelt változás Dave King hangjában állt be: az elmúlt harminc évben úgy látszik dohányfüsttel és whiskyvel dolgozta meg a hangszálait, mert most jóval karcosabb, mint annak idején. Így a muzsika leginkább a korai Acceptre hajaz, némi Grave Diggeres stichhel.

Ezen kontextusban a csapat egyébként kifejezetten jól teljesít. Olyannyira, hogy a barátaiddal simán elhiteted, egy 1985-ös, kiadatlan UDO lemez került elő a lemezkiadó archívumának egyik rejtett zugából, amely most újra-keverve jelent meg. A riffek karcosak, az énekdallamok könnyen érthetőek, a refrének pedig együtt üvöltözősek. A pálya szélén álló fiatalok persze megmosolyogják ezt a mutatványt, még ha el is ismerik talán, hogy a vén taták a korukhoz képest egész technikásan játszanak, a mai foci azért már egész más: lendületesebb, agresszívabb, lehengerlőbb, sabatonosabb. De minket ez szerencsére egy cseppet sem zavar: mi már nem nekik játszunk, hanem magunknak.

Kotta