Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.nightmare-metal.com

Kész rémálom, hogy erről a francia csapatról csak a bennfentesek tudnak. Nem azok, akik a Freddy Krueger klub illusztris és persze elhunyt tagjai, hanem akik – Tartuffe kollégám klasszikussá vált metaforáját felhasználva – szeretnek az underground power metal szcéna kukáiban turkálgatni.

Lehetne itt oldalas elemzést gyártani, hogy az alapvetően a sikerhez minden adottsággal rendelkező veterán francia csapat miért nem tudott feljebb kapaszkodni abban a bizonyos bajnokságban, de ezt ráhagyom Kotta kollégára, aki egy jó közgazdász összefüggésekre rátapintó lényeglátásával még azt is képes megmagyarázni, miért beteg a magyar foci – izé, heavy metal.

Akik hallottak már a Nightmare-ről, vagy látták őket, azok számára minden bizonnyal az énekes, Jo Amore – ezt a nevet! – révén emlékezetes a csapat: blogunkon már sokszor emlegettük a Dio-iskola eminens tanulóit, nos, Mr. Szerelem nem csak hangi adottságaiban, de kinézetében is egy megtévesztő replikáns, aki tudatában lévén a hasonlóságnak, jócskán rá is játszik erre. Van, akit bosszant ez a fajta másolás, én úgy vagyok vele, hogy egy Dio-nál csak a kettő jobb, jóllehet Amore az emlékezetes frazírok mellett jóval agresszívabban énekel, és a Nightmare is bőven szigorúbb stílust képvisel, mint amit Dio – talán a "Dehumanizer"-t és a "Strange Highways"-t leszámítva – a Black Sabbathban, vagy a szólópályáján is követett.

A franciák metalja valahol a skandináv/Accept-féle heavy/power és a Judas Priest keménykötésűbb világa között helyezkedik el, ikergitár mellett némi modernkedő staccatozással, melyben az énekes dallamai jelentik a zúzda közti fogódzkodót. Bár annyira nem ismerem a Nightmare munkásságát, korábbi lemezeik kritikáit elolvasva a kissé monokróm jelleget hozzák fel, mint a siker igazi kerékkötőjét: ez jóllehet a tempót tekintve mostani albumukra is jellemző, a dallamokra azonban nem igazán, ezért is tudom jó szívvel ajánlani azoknak is, akik a könnyedebb, bohókásabb stílusokat szeretik. Mindezek mellett – vagy felett – Amore énekhangja adja meg azt a színt, ami miatt a produktum nem szürkül be a középmezőnybe, aki tehát acsarkodós Diot akar hallani – és biztos van jó néhány ilyesfajta zenei perverz –, az jó helyen jár.

A hangzás alkalmazkodik a szigor követelte izomzathoz, amiből kell is egy jó adag, amúgy a nyakra, ha végig akarod hallgatni a headbangre ingerlő, apokaliptikus hangulatú témákat. A csapat nem spórol a középtempóban megdörrenő riffekkel, egy-egy szerzeményben több van belőlük, mint egyes AOR bandák egész diszkográfiáján, ráadásul némelyikük olyan groove-os svunggal vágja gyomron a nagyérdeműt, ami már túl is mutat a hagyományos power illemtankönyvének fémbe vésett szabályain.

Örülök, hogy kezembe – fülembe – akadt a Nightmare új lemeze, és bár ez a fajta egyszerre hagyománytisztelő, ugyanakkor modernebb hatásokat is felmutató zene igazán nem várható el egy több mint 30 éves csapattól, úgy gondolom, hogy a teljesítmény nem csak múló (rém)álom, vagy ha igen, akkor abban az esetben jó ideig nem akarok felébredni...

Garael