Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.falconermusic.com

No végre, itt az a banda, amelyik nem Háry János és Münchausen báró szerelemgyerekeként hazudozik össze-vissza mindenféle marhaságot a gyökerekhez való visszatérésről és a metálba vetett újdonsült hitéről: ha a Falconer kijelenti, hogy pályájuk legriffesebb, legkeményebb lemezével hajtanak minket vadászatra, az úgy is van. Hogy a kánya, izé, sólyom csípje meg!

Bevallom, sokakkal ellentétben én nem örültem teljes szívvel a hírnek, hiszen a csapat lényegét nem a pitbullos acsarkodás, hanem a finom, folkos melódiák, gitárharmóniák és az énekes lágy, romantizáló-historizáló hangja jelenti, ráadásul volt egy időszak, amikor ezen jegyeket elhagyva próbáltak hasonlóan a heavy metal felé közelíteni, aminek szárnyalás helyett ordas seggre ülés lett a vége.

A mostani próbálkozás azonban nem ilyen: a fiúk úgy ütötték tovább a vasat, hogy a csilingelésben nem vesztek el azok a momentumok, melyekért megszerettük őket, az viszont igaz, hogy az énekes dallamai mellett a riffek ugyanolyan dalalkotói pozícióba jutottak, mint a játékáról ezer méterről is felismerhető Steiner Weinerhall gitárszólói, és talán még soha nem használták ki ilyen mértékben a két gitáros felállásból eredő "power-creation" lehetőségét, mint jelen esetben.

Szállnak hát a riffek, mint a klasszikus orosz filmben a darvak, az ember már a nyitónótában is olyan dübörgéssel találja szembe magát, ami majd egy percig nem hagyja szóhoz jutni szegény Mathias Bladot, aki rockoperás pályafutása alatt talán sosem gondolta, hogy powerbe öltött black metalt fog énekelni. Mi? Hogy hülyeséget beszélek? Tulajdonképpen igen, de a nagy keménykedés néha már bizony szinte blast beatbe torkollik, hallgasd csak meg a lemez legdühösebb nótáját, a "Wasteland"-et. A dalt felvezető riff-sorozatot követően az ember szorongva várja, hogy Blad elhagyja simulékony modorát és vért okádva rikácsolja el a sorokat, ám ez sajnos nem történik meg, jóllehet, a Falconer világhoz szokott hallgató szinte lefordul a székről a staccato dübörgésben, és a dobos, Karsten Larsson minden bizonnyal egy X-man mutáns, aki helyzeti előnyénél fogva nem két, hanem háromlábdobos sorozatokkal támogatja a csapásmérő erőket…

Persze a megszokott pillanatok is előjönnek, ha türelmesek vagyunk, hiszen a "Scoundrel And The Squire" a szokásos reneszánsz-beütésű ballada, de ez is úgy besúlyosítva, hogy Blackmore mesternek három lanton kéne játszani az akusztikus erőkiegyenlítéshez, már ha a trubadúrkodás mellett rászokna a zenei body-buildingre. A hagyományok tehát nem szakadnak meg, csak átformálódnak, mint Hulk egy-egy dühroham után, és a mesélő-regélő attitűd inkább idézi a vikingek ragnarökét, mintsem a vadászat utáni tábortüzes pihengetést. A tempó néha szinte fast forwardban munkáltatja a csapatot, de nyugi, a dallamok ugyanolyan erővel csapják mellbe az embert, mint a riffek és a hagyományos technikás powert idéző gitárfutamok – így az egész nem fordul olyan burleszkbe, ahol a fő poénforrást a tortahajigálás jelenti - a gyorsított lejátszás itt igenis a technológia ereje, mintsem kezdetlegessége.

Az persze igaz, hogy kell pár hallgatás, amíg az ütészáporból kihalljuk a slágert, aminek léte elsőre csak a "Halls And Chambers"-nél nyilvánvaló, de ha a riff-fa rázása közben időt szakítunk a lehullott termést is szemügyre venni, akkor szinte csak érett és ínycsiklandó dolgokkal találkozhatunk. Töltelék itt nincs, legfeljebb az egyéni ízlés találhat egy-két véleményesebb darabot, ami nálam az "In Ruins", ahol a gonoszkás, groove-os gitárjáték mellé nem találtak megfelelő dallamot.

Úgy gondolom, a Falconer 19-re lapot húzott, és most viszi a bankot. Dühös, agresszív, de az eddigi lényegi jegyeket is megtartó, a folkot és a powert valóban szintézisbe préselő pörölymunka született, ami több fémet tartalmaz, mint két páncélvonat együttesen. De ha nem, ereje biztos van annyi, ha nem hiszitek hallgassátok, a kerekek már itt zakatolják a dallamokat a síneken… És csak közelednek, csak közelednek…

Garael