Honlapok:
www.nilibrosh.com
facebook.com/NiliBroshMusic

Készült már recenzió a cikk főszereplőjéről a blogon, így jelen esetben a bemutatást elhagynám. Örömmel olvastam tanult kollégám véleményezését (amellyel egyetértek), ahol azt taglalja, hogy a kisasszony játéka nem volt erőlködésmentes, különösképp MacAlpine produkciója mellett. Szerintem alapból, szólóban sem volt laza a játéka, ez volt a kiváltó oka, hogy a 2010-es első album, hamar a "legyalulás" sorsára jutott. Az eljátszott hangok mennyisége mit sem számít, ha a különálló lassan megszólaltatott hangok nem stabilak, ezt egyből kiszúrja bárki. Bizony az artikuláció a legfontosabb a gitározásban, jól bizonyította ezt Andy Timmons (huhh, az a koncert két hete az A38-on!), aki mellett technikailag már jócskán elment a mezőny, de annyira élnek az általa megszólaltatott hangok, hogy bárkivel felveszi a versenyt.

Szóval kis kitérő után oda akartam kilyukadni, hogy Nili óriásit lépett előre ezen a téren, a bizonytalanság nagy része a múlt homályába vész. Természetesen az élvonal még a horizont mögött tanyáz elég nagy távolságra, de megkockáztatom, hogy a negyedik lemez, már odaérhet. Tíz számot kapunk a hölgytől, a stílus rock, prog-rock témakörben mozog.

Nézzük szépen sorban, a címadó tétellel indul a korong. Egy női ököllel végrehajtott jobb egyenes, meglepően kemény riffelés a gyengébbik nemtől. Nili valószínűleg kívülről vágja a Dream Theater és John Petrucci életművet, nagyon hajaz a hangszerelés a stílus királyaira, különösen a billentyűs sávok. A refrénben szépen kivezet minket a fényre, nem túlozza el a dalt a hosszával, pont az élvezhető időtartamon belül marad. Az egyik legerősebb szerzemény a "Spring Tune", amely a nagy elődök örökségét viszi tovább. Semmi túlbonyolítás, gyönyörű dallamok kísérik végig a hallgatót, szépen sikerült beillesztenie a hangulatváltást is a közepén, nem tolakodó az avatatlan fül számára sem. Nekem Satriani, ill. talán Sfogli dallamvilágát idézte meg leginkább.

Részben Satch stílusára hajaz a "Double Entedre" is, ami egy rock-boogie alaptémát bolondít meg egy komplexebb progos ritmikával és egy szalon jazz középrésszel. Az "Exit Strategy" megelőlegezi a kilencedik számban vendégeskedő Virgil Donati zenei világát, ill. a Planet X munkásságát. Jazz-rock egyveleg, ami nem feszíti túl a húrt, egészen könnyen fogyasztható. A "Silent of Saturday Night" a második dal vonalán halad tovább, atmoszférikus rock ballada, dallamcentrikus megközelítés. Nagyon kellemes szerzemény, szép, ízes szólójátékkal, jól felépített ívvel.

A "Chase" és az "Adoptable Creatures" meglepő módon nagyon hasonló kezdő riffből fejlődik ki, nem biztos, hogy ilyen közelségbe kellett volna elhelyezni őket. Progos nyomvonalon fut mindkettő, utóbbit érzem erősebbnek. A kettő közé ékelődik be az "Eli", amely megint csak egy vérbeli rock-boogie a la Satch, aki szereti a hasonlatos témákat, annak tetszeni fog. Érzésem szerint ezen a tájékon kellett volna meghúzni azt a bizonyos vonalat, ahol az album véget ér, ugyanis a fennmaradó két tételt erőltetettnek érzem.

Az utolsó dal egy teljesen jellegtelen akusztikus, bontogatós kezdemény, amely mindenféle történést nélkülöz. Nem látom, hogy mi is lenne a funkciója. Az "Alien Hip-Hop" Donati vendégeskedésével ugyan kevésbé lóg ki, de a maga 7 perces hosszával és erőteljes matekolásával meglehetősen fárasztó. Akadnak benne ugyan tetszetős részek (a szinti szóló és a refrén főtémája), de az üres húrok különböző ütemmutató mellett történő reszelését meg lehetett volna spórolni, ebben a hosszúságban meg pláne…

Ígéretes, előremutató, minőségi produkciót rakott le a kisasszony az asztalra, akinek játékát az őszi MacAlpine turné keretében megcsodálhatjuk majd fővárosunkban is.

Mádi N.