Kiadó:
Nail Records

Honlap:
facebook.com/arvizasivatagban

Mikor először meghallottam a Flood In The Desert első albumának nyitószámát, egyből Poe tetszhalottas novelláinak borzongása futott végig rajtam, ugyanis egy kb. 20 éve holtnak hitt együttes, a működése idején nagy kedvenc székesfehérvári Falanx zenei világának pontos mása zúdult rám a lejátszóból. Szerencsére – vagy sajnos – a misztikum világának gyors szétrombolására ma már olyan eszközök léteznek, mint az internet támogatta elektronikus adatbázis, így miután gyorsan leellenőriztem, hogy nincsen a két zenekar tagjai között semmifajta átfedés, maradt a csendes csodálkozás és az öröm, hogy valamikori kedvencem, ha nem is reinkarnálódva, de egy másik csapat képében új életre kelt.

A hasonlóság zenei értelemben fülbetűnő: nem csak a galoppozó alapriffelés és a dallamok tekintetében, de a két énekes magas hangfekvésű, "Dickinson"-os vibrátójában is; hiába, az Iron Maiden szeretete, úgy látszik, képes 20 évnyi távlatú replikánsokat teremteni.

Az alap tehát adott, bár a jellegzetes riffelés felett a dallamok magukon hordozzák a korai, morcosabb Helloween örökségét is, ami minden bizonnyal könnyet csal azon öreg ráják szemébe, akik az időutazáshoz nem tudnak egy Deloreant vásárolni, ugyanakkor nem idegenkednek az enyhe progressziótól sem – már persze amúgy Maiden módra –, hiszen a "Fáraó átkában" mintha a korai Nemesis elevenedett volna meg (természetesen Múmiaként riogatva a horror-fanokat).

A fiúk nem bíztak semmit a véletlenre, jól kipróbált, bevált módszerekkel dolgoznak, ám a megszólalás szerencsére a kornak megfelelő erőteljes és gyomorsajdító módon mutatja a zenei időgép naptárát: ez bizony már nem a nyolcvanas/kilencvenes évek. Ami viszont meglepő, hogy az első lemezes, fiatal zenészek az újításmentes jelleg mellett mennyire kiforrott összképet tudtak kikovácsolni – ez, ami a fémzene esetében egyértelműen pozitív attitűd. A csapat ugyanis nem feledkezett meg a stílus egyik aranyszabályáról, így szinte minden dalban ott van az az emlékezetes vokális, vagy gitárszólóba öntött dallam, ami fémes jellege ellenére is lépes mézként ragad a hallgató fülébe, és amit csak a riffek okozta heves fejrázással tudnánk kirázni – már ha akarnánk.

A hangszeres szekció jól felépített koncepcióban gondolkodik, és a megvalósításban sincs hiba, az ikergitáros szólamokat a stílus jól bevált hagyományai szerint használják barázdabillegetésre, de ha kell, jó szolga módjára erősítik meg a vokális szekció refrénalakítását is.

Örülök neki, hogy a magyar heavy metal tehetséges új hullámot tudott generálni: az End Of Paradise és a Noctis mellett a Flood In The Desert is bizonyítja, hogy van a nagy öregeknek méltó utóda, akik a megfelelő hagyománytisztelettel, de a továbblépéstől sem idegenkedve tudják folytatni a kitaposott ösvény által kijelölt utat.

Garael