Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

Önmagában a tény, hogy a német ősproggerek, a Vanden Plas hétpróbás muzsikusai új lemezt jelentettek meg, nem nagy meglepetés, nem bír túl nagy hírértékkel. Az viszont már igen, legalábbis szerintem, hogy a csapat alapító tagja és alkalmi zeneszerzője, Günter Werno billentyűs 30 év közös munka után minden különösebb ceremónia nélkül kilépett. Semmilyen érdemi információt nem sikerült arról találnom, hogy mi vezetett ehhez az elhatározáshoz. Az sem volt egyértelműen kiolvasható a csillagok állásából, hogy Werno helyett éppen az az Alessandro Del Vecchio jelenik meg a tagok között, aki nemrég jelentette be, hogy 13 év döbbenetesen termékeny év után otthagyja a Frontiers kiadót (legalábbis, ami a produceri, házi zeneszerzői és A&R-os kapacitást illeti), s aki – nem mellesleg – eddig leginkább AOR és hard rock produkciókhoz adta a nevét.

Del Vecchio a március 13-án váratlanul posztolt facebook bejegyzésében kihangsúlyozta, hogy a nápolyi kiadótól való távozása ellenére továbbra is él a saját bandája, az Edge Of Forever, valamint együtt kíván dolgozni a Hardline-nal, Jornnal és a Vanden Plas-szal, melyek egytől-egyig a Frontiers istállójába tartoznak. A Vanden Plas új lemezével kapcsolatban azért mégiscsak az a fő kérdés, hogy Del Vecchio csatlakozása mennyiben befolyásolja a csapat hangzását, illetve, hogy a "mi Sanyink" (aki nem mellesleg egy igazi kaméleon) miként tud beilleszkedni a progresszív műfaj által kijelölt keretekbe. Ez valóban izgalmas kérdés, mert a dolog bizony kétesélyes: tök jól, de borzasztóan rosszan is elsülhetett volna.

Elég furcsa az apró termetű taljánt a hórihorgas germánok között látni, de valljuk be őszintén, hogy a Vanden Plasra már ráfért egy kis vérfrissítés. A legutóbbi lemezükkel kapcsolatban azon tűnődtem, hogy a nagyjából 2002-től 2010-ig tartó időszak három albuma, a "Beyond Daylight", "Christ 0" és a "The Seraphic Clockwork" mai napig viszonylag rendszeresen lekerülnek a polcomról, de ami azután következett, lassan, de biztosan megindult lefelé a végzetes ellaposodás lejtőjén. Egyszerűen kiveszett belőlük szinte minden izgalom; sajnos száraz, futószalagon gyártott precíziós termék lett minden, ami kikerült a kezeik közül.

Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ez mennyire köszönhető Del Vecchionak, de a "The Empyrian Equation…"-nel az együttes új erőre kapott, a zenéjük újra szerethetővé vált számomra. Elvileg továbbra is a gitáros, Stephan Lill jegyzi a zenét, Andy Kuntz pedig a szövegeket, de a kis olasz játékával, soundjával emészthetőbbé, játékosabbá, talán még dallamosabbá is vált a zenéjük. Az is vitathatatlanul az új anyag javára vált, hogy nem nyújtották el, mint egy Wagner operát, hanem megálltak a kb. 55 perces játékidőnél. A japán kiadás valamivel hosszabb, mert azon bónuszként szerepel a "They Call Me God" akusztikus verziója is.

Nyilván egy három évtizedes karrier és 10 korábbi album után nem váltják már meg a világot, sőt még a minimális életjeleket mutató, lélegeztető gépre kapcsolt progresszív metál műfajt se. Nem lettek kevésbé németek, értsd: szögletesek vagy bizonyos értelemben zenei technokraták (szegény Andy Kuntznak sem lett kevésbé nazális az orgánuma), de most egy inspiráltabb oldalukat mutatják, a két átláthatatlanul hosszú, két részre bontott teátrális próbálkozás után megint azt az élményt nyújtják nekem, mint annak idején, a kétezres évek első évtizedében. Mindenesetre örvend a szívem, mert én már nem igazán vártam tőlük semmit.

Tartuffe