Kiadó:
Frontiers/HMP

Honlap:
facebook.com/ResurrectionKingsMusic

Örülök neki, hogy a valamikori Dio-zenészekből összeállt csapat nevében talán még áttételesen sem utalt az elvárt megidézendő világra, vagyis a példakép birodalmára – hiszen sem a király nem támadt fel, sem egy újabb, Dio nélküli Dio album születésének nem vagyunk fültanúi. Ez ugyanis becsapás lett volna, mert hiába a zenészek kezéből kiszakadó, a néha deja vu-t okozó riffközeg, és egy-egy ismerős, a múlt ködéből ideidézett megoldás, ez inkább következik a csapat tagjainak ösztönös tudásából, mintsem egy előre megkoreografált, és talán erőltetett klón-koncepcióból.

Rendben, az talán természetes, hogy Craig Coldy, Vinnie Appice és Sean Mcnabb kezéből akkor is kiszakadhat valami Dio-szerű, ha nem is tervezik azt – vagy talán csak kicsit –, de az mindenesetre valami újszerűnek a keresését jelenti, ha az énekesi posztra egy olyan előadó kerül, akinek hangja teljesen más karakter, mint amire számíthattunk, és akinek dallamai is inkább idézik a nyolcvanas évekbeli amerikai sztenderd dallamos metalt, amúgy mondjuk Dokken, vagy Quiet Riot módra. Mert Chas West, a Lynch Mobot, Foreignert és Red Dragon Cartelt megjárt énekes nem vette fel a kesztyűt, és az ismerős riffekre – elkerülve a hatásvadászatot – nem ismerős dallamokat pakolt, legalábbis nem a mestertől ismerőseket. Ez ugye becsülendő, még akkor is, ha puszta racionalitásból fakad, hiszen West képben van képességeit illetően, így az összehasonlítástól elegánsan kitérve úgy gondolja, jó lesz ez így is… No, nem szegény ember Diojának módjára, hanem másfajta zenei közeget teremtve, amiben néha ugyan – mint írtam – felsejlik Dio vibráló-lüktető hatása – ami a zene révén túlnyúlik életen-és halálon – , de alapvetően más forrásból táplálkozik. Remek példa erre rögtön az album második száma, a "Linvin' Out Loud", aminek blues-közeli eredete sosem volt a Dio világ sajátja – nem beszélve az egyenesen Zeppelin hatásokat mutató "Path Of Love"-ról –, és a többi számban is csak nyomokban – és elsősorban a billentyűnek köszönhetően – van jelen Ronnie sejtelmes, misztikus vonzódása a varázslathoz – ott is inkább Rainbow módra –, az epikus témakifejtéshez, vagy a doomos döngöléshez. Nem, kérem, ez egy abszolút vállalható, az aranykort idéző amerikai dallamos hard rock anyag, amiben a gitáros legitározza a csillagokat az égről, az énekes pedig azonnal megjegyezhető, fülbe ragadó refrénekkel bizonyítja, hogy egy jobb korban helye van az ilyen zenének az átlag hallgató rádiójában is.

Mindezektől függetlenül lehetne csalódásról beszélni, hiszen ilyen muzsikosoktól mégsem EZT várná az ember, és bevallom, én is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a mikrofon mögött Nils Patrik Johansson, Johnny Gioeli, vagy az argentin Helker frontembere, Diego Valdez állna. Továbbgondolva azonban ezt a dolgot, rájöhetünk, hogy semmi – hiszen az említett úriemberektől saját csapatukban megkapjuk a Dio/Rainbow utánérzést, így meg talán még jól is jártunk. Mert az epigonok csak nagyon ritka esetben nőnek mesterükig, a király pedig csak egyszer támadt fel…

 Garael