Megadeth: Dystopia (2016)
Kiadó:
Tradecraft/Universal
Honlapok:
www.megadeth.com
facebook.com/Megadeth
Vannak nekünk kivételezett, mindenkor győzedelmes metal-harcosaink, hőseink itt a blogon – ezt nem tudjuk, de nem is akarjuk tagadni. Nem, nem Mustaine az. Őt csak elismerjük, és természetesen életművét is megsüvegeljük, lám-lám, hová el tud jutni az ember akár énekesként is kellő kitartással, hiába nem kapott erre tálentumot a Teremtőtől…
Kikoról lenne szó, erről a brazil zseniről. Nem tudom, követte-e az országban bármelyik laptárs oly figyelmesen és lelkesen a karrierjét, mint a Dionysosrising blog? Nem hiszem. Tartuffel pl. egy emberként csaptunk le a koncert DVD-jére és rendeltük be azonnal az "elektronikus-öbölből". Meg is írtam a recenziót, annak biztos tudatában, hogy magyar nyelven ez lesz az egyetlen kritika az anyagról, ezért javaslom is, hogy olvassa el ezt mindenki, hogy képben legyen a fickó kvalitásait illetően. Már csak azért is, mert lehetett látni egy-két orbitális nagy marhaságot hozzászólásokban a képességeiről, miután kiderült, hogy nem lesz "Rust In Peace 2.0" és Marty Friedman marad inkább a maga ura, továbbra is kötésig a japán kultúrában.
Nos, röviden azt kell mondjam, hogy a pártatlanság elvárásainak nem megfelelve ugyan, de Kiko csatlakozásával nálam el is dőlt a lemez sorsa. Csupán a kíváncsiság hajtott, hogy ebben a szögletesebb zenei közegben, hogyan mutatja meg káprázatos tehetségét. Gyakorlatilag uralja a gitárjátéka a lemezt. Sokszor két versszak között is beindul a szólóhenger, a címadó dalt meg egyenesen annyi gitárszóló ékesíti, amennyi talán összesen nem volt a nagy kiadók által kiadott rocklemezeken a '92-'98 között pusztító Nagy Szólóínség idején. Helyes. Így is kell ezt csinálni. Nem lehet elvitatni, hogy ebben Mustaine igazi partner. No, nem a szólójátékban, abban Mustaine néhány ligával lejjebb focizik, hanem abban partner, hogy ezt a saját zenekarában – úgy tűnik, megkötések nélkül – engedi. Még egy instrumentális dal is zöld utat kapott. Egyébként meg nem is annyira fura ez, nem egyszer nyilatkozott már arról Dave, hogy ritmusgitárosként szerényen (egyébként jogosan) a világ tetejére pozicionálja magát, míg szólósként a "futottak még" kategóriában küzd az elismerésért. Jó, ő ezt úgy szokta mondani, hogy a mindenkori szólógitárosai nála lényegesen jobbak…
Ha közepes színvonalú Megadeth dalok sorjáznának itt Kiko túladagolt gitárjátékával, én akkor is simán el tudnám hallgatni a lemezt, de erről szó nincs! Meg arról sincs szó, hogy egy újabb klasszikus született volna, de nagyon tisztességes és vállalható a végeredmény, az egy-két töltelék dallal együtt. Idesorolom az instrumentálist is, mert ha valaki Loureirót szólóban szándékozik hallgatni, rendelkezésre állnak a szólólemezei, ennél sokkal jobb dalokkal. És az is igaz, hogy van a dallamokban önismétlés, nemegyszer befejezem a sort a "The bite of the she-wolf" idézettel és dallammal, merthogy mintha éppen az következne. De rendben, ez is bocsánatos, ugyanis Mustaine hangterjedelme stúdiós trükkökkel max. 5-6 egész hang, ami koncerteken felére csökken. Nem sok, viszont kevés, de ebből sáfárkodik, megjegyzem kiválóan.
Jobban tetszik, mint a két legutolsó lemez (sokkal jobban), dalok minőségében én az "Endgame" mellé helyezem, de a Broderick-Loureiro mérkőzés győztese egyértelműen az utóbbi, noha Broderick is kb. mindent tud a gitározásról, ami megtanulható. A Lamb Of God ütősével, Chris Adlerrel megerősített csapat élőben is megbízhatóan nyomul, sikeres az album, úgyhogy kijelenthetjük, egy erős Megadeth jutott nekünk 2016-ra.
Túrisas