Lords Of Black: II (2016)

lordsofblaackii.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
lordsofblack.com

Richie Blackmore, Roland Grapow és Garael. Illusztris sor, nemde – no, oké az utolsót talán kevesebben ismerik zenei körökben, mint az előbbieket, de oda se neki. De mégis, mi a közös bennük? Hát hogy felfigyeltek arra az úriemberre, aki talán az év legnagyobb rockzenei eseményében játszik felfedezett és kiemelt figyelmet (hacsak Axl Rose nem előzi meg az újjáalakult Guns N' Roses, valamint az AC/DC beugró énekesi szerepkörében). Mert lehet ugye, hogy jelenleg elég sok szó esik a Lords Of Black énekeséről, de Blackmore választása előtt csak egyetlen blog – sőt, metal zenei orgánum – hívta fel a figyelmet itthon említett úriember kvalitásaira: azt, hogy ez éppen a mienk volt, le sem akarom írni, mert még dicsekvésnek vélik az olvasók, ami természetesen összeegyezhetetlen legendás szerénységemmel, az egészséges önbizalmat pedig meghagyom Túrisas barátunknak, akinek a gitárvirgákhoz és egyéb tevékenységeihez igencsak szükséges a tántoríthatatlan szellem.

A csapatban persze nem csak Ronnie Romero érdemel méltatást, hiszen Tony Hernando gitáros Vitalij Kuprijt is kísérte már, amellett hazájában méltatott mestere a szakmájának, Andy C. dobost-billentyűst pedig a Dark Moor soraiból ismerhetik a spanyol heavy metal élet felkészült tudorai.

Romero révén a zenekar új lemeze természetesen minden bizonnyal nagyobb figyelmet fog kapni, mint a debüt, ennek ellenére a képlet nem változott. A producer, Grapow úgy volt vele, ami működött először, az működni fog a folytatásban is, főleg, ha ilyen profik vezetik elő, ebben pedig nincsen hiba. Aki nem hallotta az előző lemezt, ám ismeri a Grapow-féle csapatokat, az nagyjából be is tudja lőni a stílusirányt: arról az agyas szólókkal, jól felépített dalszerkezetekkel konstruált heavy/power metalról van szó, aminek legismertebb képviselője a Masterplan, de egyes elemeivel akár Jorn szóló-cuccaiban is találkozhatunk. Mondjuk Hernando neoklasszikus gyökerű gitározása elég markáns ízt ad az alapvetően modern, döngölős riffeknek, de ha a példakép csapat ilyen minőségű dalokkal  – no és persze ilyen énekessel – állna elő, minden bizonnyal nem keseregne a Masterplan fanok szájában a Rick Altzi-féle falat.

Romero – talán felkészülésként – ezúttal háttérbe szorította hangjának Jornos jellegét, és érthetően előtérbe kerültek a Dio-féle frazírok, ettől azonban nem hiszem, hogy sírógörcsöt kapnának a hallgatók. A bónusz "Lady Of The Lake" remek bizonyíték arra, hogy hangilag nem lehet semmi probléma – valószínű, hogy ilyen színvonalon jelenleg egyetlen élő ex-Rainbow énekes nem tudná elővezetni a klasszikus dallamokat, ebben most Romero a mester.

A dalok jellege tehát nem változott, és a színvonal is van annyira egységes, hogy ne nagyon tudjak csúcs-vagy mélypontokat kiemelni, talán a lemez epikus, Rainbow ihlette tételére hívnám fel a figyelmet – ebben erősek a spanyolok, hiszen az előző albumon sikerült egy kiváló, kilenc per fölé nyúló szösszenetet összehozniuk – illetve az intrót követő, nyitó metal himnuszra, amitől csak annak nem lábad könnybe a szeme, aki akut szem- vagy fülszárazságban szenved, ráadásul süket.

A bónuszokkal megtűzdelt japán kiadás tartalmaz még egy csemegét, mégpedig a Queen "Innuendo"-jának feldolgozását, amiből két dolog derül ki: Romero elképesztő énekes – de ezt eddig is tudtuk – ám Freddie Mercury-ból csak egy volt – azt hiszem, ezzel sem mondok nagy újdonságot. Aki tehát minőségi, remek szólókkal és orkán-erejű énekkel kísért európai metalra vágyik – nem a galoppozós, kétlábdobos, Helloween fajtából – annak mindenképpen ajánlott az album meghallgatása, már csak bemelegítésként a Blackmore-féle szenzációra is.

Garael

Címkék: lemezkritika