Egy cserediák program révén Finnországba került rokonom állhatatos tukmálása nyomán szántam rá magam, hogy megismerkedjek a zenekarral, de megmondom őszintén, a mindenben mély zeneiséget kereső énem, nem nagyon tudott mit kezdeni, ezzel a lendületesnek ugyan lendületes, de zenei értelemben azért alapvetően talajmenti megközelítéssel. Azt ugyan nem tagadom, hogy széles mosollyal a fejemen hallgattam végig a borízű hangon és jórészt anyanyelven gajdoló, éppen még nem eszkimó csávók alkoholittas, folkos vidámkodását, és miközben öntudatos szakmaisággal vertem beléjük a csúfot, nem láttam a fától az erdőt: Ez a zene az, ami, és még véletlenül sem akar több lenni, vagy akár csak többnek látszani. Ha a kedves olvasó azon nem kevesek közé tartozik, akik WC-n ülve, olvasással tudnak feltöltődni  és eltölteni kellemes perceket, nagyon jól tudja, hogy a teljes komfortérzethez ilyenkor szükséges, hogy az aktuális olvasnivaló még véletlenül se legyen nehéz, elgondolkodtató. Ráadásul mindez abszolút nem függ a dolgát végző intellektusától. Mindez a muzsika nyelvén: legyen az ember zenészértelmiségi, vagy csak mezei rockrajongó, szüksége van olyan pillanatokra, amikor a gitárokkal, furulyával, hegedűvel, tangóharmónikával zúzó Korpiklaani a tökéletes megoldás a búfelejtésre, az önfeledt bulizásra. Magam sem gondoltam volna, de a múltheti sörözéskor a teraszon olyan elemi erővel tört felszínre a banda muzsikájának lényege, hogy még a lefekvés előtti Algopyrin sem mentett meg a másnaposságtól…

Mostanában meg már egyenesen azon veszem észre magam, hogy "csak úgy" is képes vagyok Korpiklaanit hallgatni. Azt továbbra sem tudom megmondani ugyan, hogy a Tervaskanto miben más, mint elődje, én nem hallok különbséget, de talán ezt a zenét nem is analizálgatni kell, hanem döngetni ezerrel, mert egyszerűen jobb kedve lesz tőle az embernek. Emósok pedig mesze kerüljék el, mert még mosolygáson kapják őket a haverok!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)