Végtelenül szimpatikus arcok Rotorék. Elég csak rájuk nézni az embernek, és ha meg nem is érti fanatizmusuk okait, láthatja rajtuk – ha nagyon patetikus lennék, azt mondanám szemükben a tüzet – azt az egész életre szóló elköteleződést, ami nélkül képtelenség 20 éven keresztül nyomni a rockot. Közvetve megismerve őket, még inkább azt gondolom, hogy a Zene csak akkor érintheti meg igazán a zenészt, ha feltétel nélkül, sikert-pénzt-nőt-csil-
logást alárendelve közelít hozzá. Na jó, a nő maradhat mellérendelve...

Ezzel a bevezetővel már nem lenne stílusos nagyon lehúzni a banda új lemezét, de az igazat megvallva, ezt meg sem érdemelnék, még akkor sem, ha összességében nem érzem makulátlannak az anyagot. Engem egy monstre nagy hengerre emlékeztet, ami elindul, lendületbe jön és gyűr maga alá mindent, miközben azért felszed egy-két vackot is innen-onnan.

A majdnem 80 perces (mondom, hogy monstre) hitvallás magyar lemezektől nem várt megszólalásával lepi meg először a hallgatót. Tényleg kalapot le azért, hogy ezt a soundot (a dobhangzást is végre!!!!!) a zenekar, közülük is elsősorban Plósz Josi így összeügyeskedte.


A másik személyes dicséretet Szilágyi Tamás gitárost illeti, aki a zenei agytröszt. Nagyon jók a zenei alapok, végig előtérben, vastagon szólnak az eltalált, ízzel/döggel tolmácsolt riffek, ikergitáros betétek, a brit és germán heavy metal nagykönyvében megírtak szerint. Nem tudom, hogy a szólókon hogyan osztoznak, de ezek is rendben vannak. Nem virtuózak, de biztos kézzel lettek megszólaltatva, a bőségesen adagolt Zakk Wylde stílusát idéző felharmonikusokért, pedig külön pluszpontok járnak.

Szentesi Janó hangja és néhány esetlegesnek tűnő énektéma ellenben már kevésbé tetszik, nem az a kimondott metal-torok, de elismerem, a Rotor vele érte el, amit elért, ezért legalább olyan kár ezen kattogni, mintha Paksi Endre teljesítményét kifogásolnám hirtelen az új Ossian lemezen.

Gyakran hallani, hogy a CD nem szalámi, tehát nem feltétlen válik hasznára, ha minél hosszabb. Ezt most is igazolva látom, talán lehetett volna némileg rövidíteni. Bár személy szerint az univerzumot is gitáralakúnak gondolom, mégis zavart a záró "Egy igazi hang", feleslegesen elnyújtott szólója. Már csak azért is, mert a dal egy igazi rockhimnusz, ami így egy kicsit "megül".

Remélem a zenekar nagyon nem lesz pipa rám, értük haragszom, nem ellenük. Egyébként meg írtak 4-5 nagyon erős, igazi, együtténeklős, csordavokálos klasszikus metal nótát a Zene, elsősorban a heavy metal szeretetéről, erre kell büszkének lenni és folytatni tovább, amíg a Föld kerek.

A többit - köztük engem is - pedig magasról…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)