Jó 20 évvel ezelőtt egy krómos Maxell kazetta érkezett Budapestről, a hammeres Cselőtei Laci küldte. Vinnie Moore "Mind's Eye" instrumentális lemezét vették föl nekünk, mi meg elalélva az örömtől, kimért, szertartásos mozdulatokkal helyeztük a magnóba és hallgattuk végig, nyugtázva, kincs érkezett. Ezt persze az internet-generáció már nem értheti, mint ahogy azt sem, hogy miért lógtam egy egész napot el a gimiből azért, mert megláttam a rádióújságban, hogy a Petőfi adón lesz egy általam nem ismert Twisted Sister nóta. Többórás feszült rákészülés, szertartásos felvétel (record+play gomb megnyomása, pause gomb hirtelen felengedése, közben visszatartott lélegzet) többszöri kiértékelés, és már el is ment a nap.

De térjünk vissza a krómos kazira. Véget ért a főműsor (Vinnie Moore) és a maradék helyre Cselő felvette új kedvencének néhány nótáját. Ez volt Chris Impellitteri "Stand In Line" lemeze, rajta egy olyan vérbő "Since You Been Gone" feldolgozással, hogy csak falfehéren néztünk egymásra a cimborámmal. Tán be is rittyentettünk a csöves Trapperba az izomból, de halálpontosan kipengetett futamoktól. Ez még ma is földre visz, el lehet képzelni, hogy a gitárhős korszak hajnalán mit érzett két pattanásos (ja, bocs, csak én voltam az, de én legalább nagyon) kamasz, akiken akkoriban a "Felkelő Nap Háza" akkordbontása is rendre kifogott.

Impellitteri elfoglalta tehát megérdemelt helyét a legnagyobb kedvencek között és maradt is ott a mai napig. Ráadásul lemezeit igen nehéz volt beszerezni, és nem is volt túl aktív (20 év/8 lemez), ami méginkább felértékelte a nevét a bakelit/CD vadászok között, amilyen én is voltam (vagyok, leszek).

Legutóbbi próbálkozása a "Pedal To The Metal" (2004) címet viselte, ami kritikusok szerint szakított a megszokott dalközpontú, neoklasszikus-power iránnyal, és eltévedt a nu metal vizeken. Valójában nem is ő, hanem a kritikusok tévedtek el. Ugyanis  a "Pedál" kiugróan jó anyag. Modern hangzású igaz, a gitársound különösen az, de ez miért is baj? Akkora dallamok és gitárszólók kerültek a modern zenei alapokra, mint a magyar államháztartási deficit. Szerezzétek be gyorsan, és ne dőljetek be a kritikusoknak!

Mint ahogyan szerezzétek be gyorsan a "Wicked Maiden"-t is, hiszen ez megint egy Valujev horoggal egyenértékű attak. Visszatért Rob Rock, aki a legtöbb "Hímpellér Teri" lemezen énekelt. Ez a tény önmagában is meghatározza, hogy ismét old-school a zenei értelmezés, de nincs visszalépés, frissnek, kipihentnek (mondjuk öt év alatt rá is lehetett készüni…) mutatkozik a csapat. Szinte letépi az ember fejét a gitárhangzás. A riffek, ritmusok, szólók húzzák, viszik az anyagot előre, a tökéletesség irányába. Azért oda nem érkeznek meg a lemez végére sem, de sebaj, keresztények lévén ezt az érzést nyilván ismerik; tudják, elég, ha törekednek rá. És törekednek is. Chris lubickol a vastagon kipengetett harminckettedekben, Rob Rock dallamai pedig a régi, klasszikus, közösen készített anyagaik legjobb pillanatait idézik.

Ez a lemez úgy tud modern lenni, hogy 15 éve is megjelenhetett volna. Ki meri azt mondani, hogy a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt?

Túrisas