Symphonic/gothic metal, női énekkel. Ez a vegyület ölni képes, és nem feltétlen úgy, ahogy most sokan gondolják. Telített a piac totálegyforma, arctalan töltelékcsapatokkal, és egyelőre nem is látni a végét a trend kifulladásának.

Hollandiában pedig különösen terjed a járvány, ott valamiért megmagyarázhatatlan kényszert éreznek a zenészek, hogy koedukált bandákba tömörüljenek Ha kötelezően lenne ezekben a csapatokban még egy bevándorló, esetleg egy transzszexuális is, akik után az állam normatív támogatást fizetne, egyszerre megvilágosodnék, így továbbra sem értem az okokat. Mindenesetre jönnek és jönnek, megállíthatatlanul.

Epica. Eddig semmit nem jelentettek, csak egy cseppet a tengerből. Én a miskolci vendégszerepléstől sem estem hanyatt, ahhoz legalább a Rage és egy Viktor Smolski kell, hogy a klasszikus és rock számomra ne csak parasztvakítás legyen, márpedig hangszeresen ez nem volt sokkal több, lássuk be.

Miskolc után jött azonban Isaac Delahaye gitáros és gitártanár, innentől kezdve pedig oda kellett figyelni rájuk, hiszen lehetett sejteni, hogy lesz minőségi változás. Az összes meglévő (nem kevés) előítéletemmel együtt azt kell mondjam, az Epica az év egyik legerősebb lemezét készítette el.

A DYU dalainak komponáltsága, megszólalása és hangszeres elővezetése szinte tökéletes, mégcsak kedvenc dalaim sincsenek, az egész opust egyben, megszakítás nélkül hallgatom végig, ha tudom. Coen Janssen billentyűs és Isaac Delehaye dallamközpontú és nagyszerűen hangszerelt dalokat írtak Simone szép, és Marc Janssen másodgitáros nem szép hangjára. A hörgés ebben a kontextusban és mértékben egyáltalán nem idegesít, sőt igénylem, ráadásul nem érzem a paneles kiszámíthatóságot sem, amit a legtöbb honfitársnál igen.

Nem ragozom tovább, ez szinte kortárs klasszikus, még nekem, megátalkodott kívülállónak is lecsavarták a fejem. Mit fog szólni akkor az, akinek már az is elég, ha nincs pöcse az énekesnek?!   

Túrisas