A Magyar Antidemokratikus Yngwie Párt első belépő párttagjai között voltam, ez egészen biztos, hiszen ahogy '85-ben Göczey Zsuzsa lenyomta a "Lemezbörze helyett" című rádióműsorában a teljes első lemezt, az én zenei preferenciám, tűzön-vízen keresztül, hosszú évekre eldőlt. Ezt még olyan apróságok sem befolyásolták, hogy egy fekete-fehér, német Metal Hammerben lelt képecske alapján a cimborámmal azt gondoltuk, ez a fura nevű, csókos szájú gitárosfenomén egy csajszi...

A virtuális párt pedig azért lett hamar antidemokratikus, mert gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy nem ez a "csaj" lesz az, aki az aktuális trendeket figyelve és olykor zenésztársaira hallgatva alakítgatja majd a muzsikáját piacképessé. Diktátort követni pedig nem lehet, csak antidemokratikusan. Lojalitásom akkor sem kérdőjeleződött meg, amikor már nem lehetett nem látni: a Diktátor - ahogy a legtöbb diktátor - bezárkózott a realitásokkal köszönő viszonyban sem lévő elefántcsonttornyába és onnan szemlélte azt a világot, amit rajta kívül már mindenki másmilyennek látott.

Megértem Őt, hiszen ismertem az előzményeket. Volt időszak, amikor a Mestert felvállalni egyet jelentett a szalonképtelenséggel. A színpadi megjelenés alapkérdése, azaz bolyhos, szürke pulcsi vs. szűk, fekete bőrnaci, előbbi javára dőlt el fölényesen a rockszcénában, aminek hozadéka lett, hogy a gyengébb jellemű harcosok már nem a valhallába igyekeztek, hanem a nirvánában oldódtak fel, tömegesen hagyták el a pártot "mély", "elgondolkodtató", "őszinte" zenékért cserébe, "megvilágosodva", hogy a zene kincséhez (és a nirvánába) az alulintonált hangokon keresztül vezet az út. Így lett a Diktátor az érzelem és ész nélkül "tekerő" gitárosok prototípusa és jelképe.  És így lett a Diktátor egyre dacosabb, egyre önfejűbb, és... sajnos igaz, pártonkívülieknek egyre vállalhatatlanabb. Amikor aztán végre a zenei közeg újra megváltozott, a tékozló fiúk is hazatértek, a régi hősök közül pedig sokan megerősödve előjöttek a föld alól, a Diktátornak is lehetősége lett volna megdicsőülni. Sajnos, ekkorra hatalmasodott el rajta a nárcizmusa, ment a nagyszerűnek vélt ötletei (saját stúdióban, saját maga hangmérnöke, stb.) és feje után, egyenesen izomból neki a falnak. 

Be kell lássam, a Relentless-ről szinte minden igaz, amit nem mi, párttagok írunk. Egy, a maga nagyszerűségébe beleőrült zseni, aki (megint) kiadott egy csapnivaló hangzású lemezt, ahol önmagát már néhol kínosan, hangról-hangra ismétli, és maradandó dalokat sem képes már, csak elvétve írni.

Én viszont párttag vagyok, aki ugyan képes reálisan nézni és látni a dolgokat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy leírjam: a diktátor minden lefogott hangja a világörökség része volt, van és lesz.

Túrisas