Pokolgép: Újratöltve Live (2010)


Lehet besértődni, lehet akárhogy abajogni, meg különben is magánvélemény, az meg szabad, mint a parlamentből egyszázalékkal kizuhant madár; a magyar metal hőskora (meg a későbbi kora), jóformán egy kalap szart sem ért. (Öröm az ürömben, hogy mára azért van már néhány minőségi metal bandánk.)

Amilyen klasszikusok születtek a teljesen versenyképes magyar hard rockban (P. Mobil, P. Box, Korál, Szekeres Tamás, Edda, stb.), olyan nyögvenyelős, nevetséges és szánalomra méltó volt a csaknem teljes metal vonulat. Ráadásul elhitték, mert elhitették velük, hogy kurva jól nyomják, pedig az nem volt értékmérő, amikor a Tüzesvízben  egy "We're Not Gonna Take It" és "Breaking The Law" között néha ordították a rokkerek, hogy "halál a májra" vagy valami hasonlóan magvasat az űzött rocker bujdosásáról.

Neveket nem érdemes kiemelni, mert többé vagy kevésbé, de mindenki haloványan tolta. Ha hangszeresen vették is az akadályt, az éneken vagy a gyenge dalokkal biztos elcsúsztak. Ráadásul a mai napig halálra képesek sértődni egy olyan kritikáért, ami jószándékúan mutat rá arra a tényre pl., hogy a lemaradás oka elsősorban abban keresendő, hogy eszük ágában nem volt figyelni, hogyan szól és miként húz el mellettük fénysebességgel a nemzetközi mezőny. (Saját fülemmel hallottam, hogy az egyik ikonnak  a nyolcvanas évek végén fogalma sem volt arról, hogy ki az a Ronnie James Dio, márpedig egy ilyen mikroklímában ölég nehéz hiteles rockernek látszani.)

Én ma is meglepve látom, hogy a zenészszakma (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) nem érdeklődik a heavy metal jelene felöl, bár igazuk lehet, egészen biztos rangon aluli egy olyan hülyenevű, ismeretlen, nagyterpeszes wannabe gitárhőst lecsekkolni, mint Gus G…).

A sokkal többre hivatott és nemzetközi összehasonlításban is jól teljesítő Classica mellett, a velük ellentétben jellegzetesen magyar metalt játszó Pokolgép volt az egyetlen, akikben szinte semmi kínos nem volt, már ha leszámítjuk Nagyfi mester egy-két borízű gajdolását és az ördögtestvéres sületlenséget, ami egyébként nem csak Dokken-plágium, de nótának is nagyon karcsú.

A Pokolgép tehát zsíros hajánál fogva emelte fel a posványba süllyedt magyar metal önérzetes, de indokolatlanul büszke fejét, így legalább tudunk szépre is emlékezni. Az "Adj új erőt" egy akkora klasszikus, amit bárhol és bármikor vállalni lehet, és talán az sem véletlen, hogy a Hammerfall a "Hol van a szó" nótát készül éppen feldolgozni és nem pl. egy "zseniális" Akela-himnuszt.

Kissé ugyan panelesen hangzik, de attól még teljesen igaz: a Pokolgép dalok kiállták az idő próbáját, anélkül, hogy átszabni, alakítgatni, modernizálni kellett volna őket. Ez pedig elsősorban Kukovecz Gábor igazából soha el nem ismert, óriási tehetségét dicséri. Gitárosként és szerzőként is kimagasló az életműve. Kínos, de nem az ő szégyene, hogy a szakma a mai napig is azoknak kurkássza inkább megkopott szőreközét, akik mellette szimplán zenebohócok.

Kalapács hangjáért én személy szerint soha nem lelkesedtem, sőt ne felejtsük el, hogy ő Kukovecz Gabival ellentétben leírt egy kevésbé rokonszenves vargabetűt (Próba-szerelem, ugye...), majd akkor lett újra bőrös rocker, amikor már kedveztek a szelek. Nekem Rudán Joe az Énekes. És hiányzik is nagyon. Tóth Attila nagyon tehetséges, technikailag tökéletes, de ezen a tiszta, szinte AOR hangon előadott Gép-klasszikusok szokatlanok,  "szőrösebben" nekem jobban tetszenek. Mondanon sem kell, ettől még nagyon is élvezhető az előadás, tiszták a kisegítő vokálok, a fiatalítás után zeneileg most van együtt leginkább a csapat, ez egyértelmű. Gábor mellett a tanítvány, Nagy Dávid is zseniálisakat penget, amikor pedig a közönség énekli a "Háború gyermeke" gitárszólóját(!), az már szinte Maiden Rock In Rio!

A hangzás sajnos nem tökéletes, de legalább hallatszik, hogy élő, nem agyoneditált a felvétel. Összességében annyi a szomorúságom, hogy csak 15+1 klasszikus hangzik el (egy jól sikerült új stúdiódal a bónusz), pedig az életmű és én dupla albumot kívántunk.

Túrisas

Címkék: lemezkritika