Kiadó:
E1 Music

Honlapok:
www.chickenfoot.us
myspace.com/thechickenfoot

Semmi kétség sem férhet hozzá: ezek a fiúk nagyon viccesek, video üzeneteikben, interjúikban folyton ökörködnek, s ez a fölszabadultság érződik a muzsikán is, amiben - már a tagok életkorából és korábbi karrierjéből fakadóan is - árad némi '80-as évek fíling. A vidámkodó természet az egyébként még csak második album címében is megnyilvánul -- nem nyomdahibáról vagy tévedésről van szó tehát, hanem egyfajta pajkos tréfáról.

A 2009-es bemutatkozás óta csak annyi említésre méltó történt, hogy Chad Smith, miután a stúdióban följátszotta a lemezt, a koncertkörútra ideiglenesen átadta a stafétát (dobverőt) Kenny Aronoff ismert session muzsikusnak. Erre azért volt szükség, mert időközben megjelent a Red Hot Chili Peppers 10. lemeze "I'm With You" címmel, és azt kell megturnéztatni. Smith hülye lenne kihagyni a jól jövedelmező lehetőséget, bár föltételezem (remélem) a szíve már nincs benne a RHCP-vel való együttműködésben, legalábbis ha a hallgathatatlanul gyenge, dög unalmas új anyagot veszem alapul.

Az első lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy "Csirkelábék kicsit öregurasan, kockázatot nem vállalva álltak hozzá ehhez a munkához, inkább rutinból, mint ifjonti, tüzes lelkesedésből." Ez a biztonsági játék folytatódik most is, talán egy kicsit összeszokottabban, lazábban, átgondoltabban. Így már nyilvánvaló, hogy nem várhatunk egetverő nagy durranást tőlük, de - utólag átgondolva a dolgot - mi a túrót kellene ennek a négy embernek bizonyítani? Ötven fölött csináljanak zenei forradalmat? Letettek ők már annyit arra a képzeletbeli asztalra, hogy kedvtelésből, szabadidős jelleggel, csak úgy a zenélés szeretetétől hajtva szórakoztassák a Van Halen slágereken fölnőtt középkorú középosztálybelieket. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy elsősorban ők képezik az együttes célközönségét.

Lényegében a III amolyan kaliforniai fílgúd (angolosoknak: "feel good") hard rock lett erős nosztalgiatöltettel, de a Mötley Crue szemérmetlen hedonizmusától és a gomba módjára szaporodó huszonéves hajbandák szolgalelkűségétől mentesen. Idősödő, fiatalkori allűrjeiktől megszabadult vérprofi rock n' roll obsitosok örömzenéje ez, nem több, nem kevesebb. A zenei hangulatot érdekesen temperálja a sokszor komor hangulatú szövegvilág, mint pl. a szociális problémákat feszegető, dühös "Three And A Half Letters", illetve az alaposan odamondogató rejtett bónusz nóta (vajon mi a címe?), amely éppen a kedvenc dalom is lehetne a lemezről, ha Satriani a közepére nem egy hozzá méltatlan, látszólag teljesen esetleges és összeszedetlen szólót firkantott volna. Kár...

Nem dobtam hátast tőle, de nem is okozott csalódást; a III nem hozott sem meglepetést, sem katarzist. Ez egy ártalmatlan "take it or leave it" lemez: "vedd meg vagy hagyd rá" mondhatnánk, az élet megy tovább...

Tartuffe